52.fejezet
/Kristen/
Nem keveset szenvedtem az utóbbi időben, amiatt a férfi miatt, aki az imént a férjemnek nevezte magát.
Egészen addig a pillanatig, amíg ismét meg nem pillantottam őt, senki szájából nem szívesen hallottam ezt, és legszívesebben megfosztottam volna őt ettől a kiváltságától.
Azonban minden hasonló gondolom megváltozott, amikor abban a házban ismét megpillantottam őt.
Azt hittem, reméltem, hogy majd még örömet is okoz nekem, ha szenvedni látom, ahogy én szenvedek miatta hónapok óta. De tévedtem.
Volt talán egy kissé ördögibb részem, amelyik szívesen látta volna őt, miközben én kedvesebb vagyok egy férfival, aki nem ő. Hogy lássam őt úgy érezni, összetörve, ahogy én is vagyok.
Most, látva őt, milyen kétségbeesett pillantásokkal méregeti Bradlyt, rájöttem, hogy akármennyit is szenvedtem miatta mostanában, én képtelen vagyok erre.
Még gondolatban sem tudnám megcsalni őt, nem hogy ténylegesen.
Képtelen vagyok megtenni. Pedig megérdemelné, hiszen neki akkor nem kellettem. Egy idegennek, egy senkinek jobban hitt, mint nekem, akit most már ismét a feleségének nevez.
Reméltem, hogy több időm lesz átgondolni a korábbi, a házban történt beszélgetésünket, mielőtt újra találkozunk, de tévedtem.
Nicket később tervezem megfojtani, amiért rögtön rohant Robhoz. Azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy ő rögtön itt termett mellettem. És akármennyire sem akarom bevallani, mégis ott csillog a szerelem, gondoskodás, aggódás a szemében.
Egyre közelebb araszolt hozzám az ágyon ülve, míg végül megfogta a kezem.
Mintha ezernyi kis villám cikázott volna át rajtam, amit az érintése okozott. A következő pillanatban pedig már csak azt vettem észre, hogy ujjaink egymás köré fonódnak, és szemében ugyanazt a mindent elsöprő vágyat és szerelmet láttam fellobbanni.
Ez akármennyire is boldoggá tett, igyekeztem nem mutatni, és másfelől meg is ijedtem tőle. Nem akarok, nem akartam ilyen gyorsan megbocsátani neki, ha végül meg is teszem.
Egyelőre semmiben sem voltam biztos, és most csak egy dolog számított: a gyermekem.
Mégis itt volt két férfi és mindketten a válaszomra vártak.
- Elmész vele? - kérdezte ismét Bradly.
Rob pedig könyörgő szemekkel nézett rám.
- Kérlek - suttogta halkan.
- Ha akarod, ott lesznek veled a lányok. Nikky és Elizabeth is itt vannak.
Tudta ő, hogy mivel foghat meg. Annyira hiányoztak már mind. A barátaink, Rob nővérei, és a szülei. Az én szüleim.
- Rendben. De csak pár napra, amíg meg nem nyugodhatok, hogy minden rendben a picivel.
- Oké - felelte Rob egy elég nagy mosollyal, amit rögtön le is hervasztottam az arcáról.
Reméltem, hogy nem gondolta komolyan, hogy ilyen könnyű dolga lesz.
- De Bradly minden nap eljön hozzám. Ő a barátom, és az orvosunk is, aki most is mellettem volt - mondtam Robnak, de később meg is bántam a mondatom végét.
- Ahogy akarod - egyezett bele lemondóan, mégis utána kiült az arcára a csibészes mosolya, hogy végül csak elérte, hogy vele menjek.
Fogalmam sincs, mi ütött belém, amikor igent mondtam. De legalább találkozhatok a többiekkel. Nemcsak emiatt örülök nekik, így legalább nem kell kettesben lennem Robbal.
És addig végre Ashley sem folyton rám fog vigyázni, hanem Kellannal is lehet kicsit. Igaz tartották a kapcsolatot és Kellan látogatta is őt, de nem sokat voltak együtt, miután én ide száműztem magam.
Ashley épp ekkor jött be hozzánk és Rob már újságolta neki is a hírt. Ashley próbálta titkolni az örömét, de nem nagyon sikerült neki.
Hiába ajánlgatta ő Bradlyt, ha Robnak nem is bocsájtok meg, mindig sejtettem, hogy jobban örülne, ha visszamennék a férjemhez. De persze igyekezett tapintatos lenne most is, Bradly miatt.
- Magunkra hagynátok egy kicsit minket? - néztem Ashleyre és Robra.
A legjobban az ő viselkedése lepett meg. Azt hittem menten nekiesik Bradlynek, de szó nélkül fogta magát és kiment Ashley-vel. Előtte azonban nem habozott felém hajolni és egy csókot lehelni az arcomra, miközben kezével a hasam simogatta meg.
Ekkor Bradly szeme volt az, ami villámokat szórt. Persze, Rob ezt direkt csinálta, de nem szóltam semmit, ők Ashlyevel kimentek. Bradly ült le mellém Rob korábbi helyére.
- Sajnálom, én . . . .
- Megértem, ő a férjed és . . . .
- Ez nem azt jelenti, hogy vissza is fogok menni hozzá. Csak egy pár napról van szó, amíg jobban leszünk és felerősödünk.
- Igen, Ashley mesélte, hogy egy házat vett nektek.
- Igen.
- Szóval odaköltözöl vele.
- Igen, de nemcsak vele. Ashley végre Kellannal lehet, a lányok Lizzy vagy Nikkiék ott lesznek velem. Meg Rob szülei is. És azt hiszem, nem ártana beszélnem a saját szüleimmel is. Nem csak Rob elöl titkoltam, hogy terhes vagyok.
- Ez igaz. Sajnálom. Nem akartam hülyén viselkedni, csak . . . . zavar - vallotta be, amitől féltem.
- Tudod, hogy kedvellek, de csak . . .
- Mint barátot - fejezte be helyettem egy szomorkás mosollyal az arcán.
- És még mindig szereted a férjed. Nem kell mondanod, ez látszik. Ami a legrosszabb az egészben, hogy elég rá is csak ránézni, és tudni, hogy imád téged. De ezért nem hibáztatom.
- Nem tudom, mit tegyek. Ha egyszer meg is bocsátok neki, nem lesz könnyű dolga. Nem keveset szenvedtem miatta.
- Ezt is tudom. És bármiben segítek, tudod. Csak azt akarom, hogy te boldog légy.
- Köszönöm - válaszoltam mosolyogva, majd kopogást hallottunk az ajtón.
Ashley bújt be maga mögött Robbal, aki jóformán, hogy nem vetette magát Bradlyre, aki mellettem ült és a kezem fogtam.
- Összeszedek neked néhány ruhát, de Rob szerint a lányok neked is vásároltak nemcsak a kicsinek. Már nagyon várnak téged.
- Ahogy téged is vár valaki - mosolyogtam Ashleyre.
- Bizony. Az én nagy macim, már alig várom, hogy lássam - mondta nevetve Ash.
- Akkor ne várassuk tovább - mondtam.
Bradly felállt mellőlem, és a táskájához lépett.
- Ez néhány vitamin neki és a babának - nyomott egy lapot, ami gondolom a recept, Rob kezébe.
- Köszönöm - mondta, talán most először egy hálás pillantás kíséretében Bradlynek.
- Oké, mehetünk is - mondta Ash nem sokkal később.
- Rendben - mondtam, majd fel akartam kelni az ágyból.
- Nem kéne most megerőltetned magad - lépett mellém rögtön Rob és megakadályozta, hogy felkeljek.
- Járni még tudok. Valahogy le kell, jussak innen - mondtam, de persze ő mindenre tudott válaszolni.
- Pihenned kell. Most csak erre gondolj, és hogy ne essen bajotok - mondta, majd felém hajolt, egyik kezével a derekam ölelte át, a másikkal a térdeim alá nyúlt.
A következő pillanatban már a karjaiban voltam. Talán reflexből, de karjaim rögtön a nyaka köré kulcsolódtak, amit egy észveszejtő mosollyal jutalmazott.
- Ezt muszáj volt? Tudok járni.
- Jobb, ha nem erőlteted meg magad. Nem akarom, hogy bármi bajotok essen. Pihenned kell - hozta fel az érveket ismét Rob, ezzel elhallgattatva engem.
Viszont rosszul esett látni Bradly arcát, amikor Rob karjaiban látott. Hiába volt ez rossz, az ő karjaiban lenni mennyei érzés volt.
Annyi idő után ismét. De persze igyekeztem nem kimutatni, mit is érezek ebben a pillanatban.
- Holnap hívlak - lépett közelebb Bradly.
- Ha bármi van, vagy csak rosszul érzed magad, szólj Kris.
- Úgy lesz. Az ő életét semmiért sem kockáztatnám. Köszönöm.
- Nincs mit. Holnap látlak - köszönt el Bradly tőlem és Ashleyéktől is, majd elment.
Rob halkan felsóhajtott, mintha megkönnyebbült volna.
Ő igen, én kevésbé. Nem kicsit feszélyezett a karjaiban lenni. Legszívesebben megcsókoltam volna.
Ebben a pillanatban nézett rám. Pillantása az ajkaimra tévedt, amik csupán centikre voltak az övétől. Mintha hallotta volna az előbbi gondolatom.
- Menjünk, a többiek várnak - mentette meg a helyzetet Ashley.
Rob a karjaiban vitt a kocsijához, óvatosan, mintha porcelánból lennék.
Ashley hátra ült, majd a rövid kis utat a házig csendben tettük meg.
Amint megérkeztünk, Rob mellettem termett és ismét a karjaiba vett.
Meg sem lepett, hogy nyílt az ajtó és szinte egy egész hadsereg lépett ki rajta.
Ashley mosolyogta vetette magát Kellan karjaiba, aki rögtön megcsókolta őt. Kissé irigykedve pillantottam rájuk, majd Robra, aki szintén őket nézte.
- Végre itt vagytok - lépett előrébb Claire.
Mellette pedig Richard. Nem is igen mertem a szemükbe nézni. Azok után, amit a fiukkal tettem. Akármit is tett ő velem, mégis csak eltitkoltam előle, hogy gyereke lesz. Talán nem kellene, mégis hibásnak éreztem magam.
Rögtön felcsillant a szemük, amikor Rob karjaiban láttak.
- Csak Kris rosszul lett, ezért hozom, semmi másért - vallotta be Rob, kissé lerombolva a hangulatot.
- Oké. Mindent szép sorban - mondta Claire.
- Kész a szobátok kicsim. Gyere, pihenj le - mondta Claire.
Rob a nappaliba vitt és leültetett a kanapéra. Rosszul esett elengedni őt, de ha nem akartam lebukni, hogy milyen hatással van még mindig rám, akkor jobban jártam elengedni őt.
Mindenki itt volt.
Rob szülei, a nővérei, Kellan, Nikki, Elizabeth, Jackson, Nick, Tom.
Nem kezdtek el rögtön faggatni, mert Rob leintette őket. De most rajtam volt a sor.
Rob hibáiért nem fogok bocsánatot kérni, de a sajátjaimért igen. És mindennek, amit tettem, megvolt az oka. És ezt is elmondtam. Rob lehajtott fejjel húzódott az egyik sarokba.
- Tudom kicsim. De szólnod kellett volna. Hiszen mégis csak egy gyerekről van szó. De megértelek. A fiam is hibázott. De a tiétek a lehetőség, hogy helyrehozzátok - mondta Claire.
- Ez igaz. Ez a félnótás még mindig imád téged. Vagyis titeket. Le sem lehet lőni, amióta tudja, hogy terhes vagy. Azt a babaszobát is egyedül csinálta, amit sosem gondoltam volna róla - mondta Tom.
- Ami gyönyörű lett - mondtam és ekkor Rá pillantottam.
Összefonódott a tekintetünk, és képtelenek voltunk elereszteni egymást. Mintha egy kis remény csillogott volna a szemeiben.
- Meglátjuk - mondtam, ezt többnyire egy embernek célozva és ő értette is.
Még mikor Bradlyvel beszéltem, eszembe jutott valami. Lehet, hogy gonosz dolog tőlem, de ennyit megérdemel Rob is - gondoltam, gonoszul elmosolyodva magamban.
Ash és Kellan belefeledkeztek egymás társaságába, míg engem a többiek az elmúlt hónapokról és persze a piciről faggattak.
Láttam Robon, hogy ő nem szívesen emlékszik vissza erre, persze én sem. Mégsem tudom kitörölni ezeknek a hónapoknak az emlékét, akármennyire is szeretném.
Elég volt ránéznem, ahogy szinte végig lehajtott fejjel húzódott meg a sarokban, látni, hogy mennyire rosszul esek ezt hallani neki. Még így is, hogy mindenki tudja, ezért csak magát okolhatja. Okolja is.
Legszívesebben szívem szerint odarohantam volna hozzá - már amennyire az állapotom most engedni - hogy a karjaiban bújjak és elsuttogjam neki azt a szót, amit hónapok óta megtagadtunk egymástól. Mégis türelemre intettem magam.
Nem gondoltam volna, hogyha újra találkozunk, képes leszek, lennék ilyen könnyen visszafogadni őt. Meg voltam győződve róla, hogy ezt sosem leszek képes elfelejteni neki. És ez részben igaz is. Azokat a szavakat egy életre belém égette, mégis itt növekszik bennem ez a kis csöppség, akit nem foszthatok meg tőle. És az igazság az, hogy akármit is tett, magamat sem akarom.
Minek is tagadnám, legalább magam előtt ne tegyem, hogy ő az a férfi, akit mindig is szeretni és imádni fogok. Annak ellenére, amit velünk tett. Jól átgondolva valahol őt is meg lehet érteni. Ha nincs Mike, vagy aki elküldte neki a hamis fotókat, akkor ez sose történt volna meg.
A tudat, viszont még mindig rosszul esett, hogy akkor nem nekem hitt. De Nicknek igaza van. És én is tudom, hogy túl rövid az élet, hogy elszalasszuk a boldogságot. És mi csak vele lehetünk azok.
Mégis, hacsak egy kicsit is, vissza akarom adni neki, amit tőle kaptam. Most én leszek kicsit gonosz, és biztos vagyok benne, hogy Bradly szívesen segít a tervemben.
Később a fiúk hátrébb vonultak Robbal, míg a lányok engem faggattak. Én is hasonlóképp. Nagyon hiányoztak már, ezért meg is kaptam a magamét tőlük, és egy istentelen hosszú vásárlótúrával jövök nekik.
- Erről szó sem lehet - hallottuk meg hirtelen Rob hangját.
- Már miért ne lehetne? - kérdezett vissza Lizzy.
- Kriséknek pihenniük kell, úgyhogy szó sem lehet róla. Most nem a vásárlás a legfontosabb, hanem az, hogy semmi bajuk se legyen - mondta Rob, amitől csak még egy jó pontot szerzett magának.
Tetszett, és boldoggá tett, hogy így aggódik értünk, mégis kicsit túlzásnak tartottam.
- Csak vásárlásról van szó - álltam a lányok mellé.
- Majd máskor, most jobb lenne, ha pihennétek - nézett rám kérlelően.
- Rendben - adtam meg magam.
- Nem akarom megmondani ,mit csinálj, csak aggódok értetek, és nem akarom, hogy bármi bajotok essen - tette hozzá, majd a tekintetünk ismét egymáséba fonódott.
- Elég késő van, sőt nagyon is, hagyunk pihenni kicsim - mondta Claire.
Ez volt az a pillanat, amikor engem elöntött a pánik. A gondolattól, hogy kettesben kell maradnom Robbal. Ebben a házban, csak vele.
- Ne aggódj, szerintem Lizzy vagy valaki szívesen marad, hogy ne kelljen velem lenned - mondta hirtelen Rob, nem kevés szomorúsággal és fájdalommal, mind a hangjában mind a tekintetében.
Képtelen voltam így látni őt.
- Maradjon itt valaki? - kérdezte Lizzy.
- Nem kell. Elég lesz Rob - mondtam, majd az említettre pillantottam.
- Biztos? - kérdezte Ő.
- Igen. Menjetek csak, holnap találkozunk.
- Rendben. Fiam te pedig figyelj és vigyázz rá, hogy pihenjen ő, és az unokám is - mondta Claire, amitől könnyek szöktek a szemembe.
- Fiam, kísérd ki a többieket, rögtön megyek én is - mondta Robnak az édesanyja és rögtön megértette mindenki.
- Aztán vigyázz a kis lurkóra és a haveromra is. Imád titeket - súgta a fülembe Tom, amikor elköszönt.
Kellannéktől, Nikkiéktől és mindenkitől elköszöntem, és persze megköszöntem nekik mindent, majd csak ketten maradtunk. Claire és én.
Rögtön a lényegre tért.
- Szereted még őt? - kérdezte habozás nélkül.
- Én . . . . .
- Igen vagy nem?
- Igen. Akármi is történt. Mindennél jobban.
- Akkor ne habozz eldönteni vagy inkább megtenni a következő lépést. Tudom, hogy hülyeséget csinált Rob, de kész hogy mindent jóvátegyen és bebizonyítsa, mennyire fontosak vagytok neki. El sem tudod képzelni, milyen volt látni őt, amint a születendő babátokról áradozik, és hogy milyen lelkesen készítette azt a szobát - mondta Claire.
- Tudom - sóhajtottam.
- Ne félj megbocsátani. Rendbe tudjátok hozni, hisz imádjátok egymást és fantasztikus szülei lesztek ennek a kicsinek - simogatta meg a pocakom.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan.
- Nincs mit kicsim. Tudod, hogy téged is a lányomként szeretlek.
- Köszönöm - súgtam még egyszer, miközben Claire megölelt, majd elköszönt tőlem meg a kis pocaklakótól is és elment.
Néhány perccel később eljött az, amitől féltem. Rob lépett be az ajtón. Ketten maradtunk.
- Elviszlek a szobádba, hogy letudj pihenni - jött egyre közelebb.
- Nem fontos, járni még tudok.
- Kérlek - nézett rám.
Egy halk beleegyező sóhaj hagyta el ajkam, amit ő is beleegyezésnek vett. Elém lépett, a következő pillanatban pedig már ismét ott voltam, ahol mindig lenni akartam.
A karjaiban.
Átöleltem a nyakát, míg ő szorosan tartott. Fejem akaratlanul is a vállára hajtottam és megéreztem azt az imádott illatot. Hatalmas volt a kísértés, hogy ne csókoljam meg a nyakát, de végül sikerült ellenállnom.
- Megállhatnánk az ő szobájánál? - kérdeztem Robtól.
Rögtön tudta, kire gondoltam, a következő pillanatban pedig a babaszobába léptünk be.
Ezután olyat cselekedett, ami kissé meglepett. A rossz az egészben, hogy nagyon is kellemes volt így.
Volt egy kisebb kanapé is a tündéri kislány szobában, ahol leült, velem a karjaiban. Éreztem, hogy nem nagyon akar elengedni. Na, nem mintha én szabadulni akartam volna.
Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Az ő tekintete a hasam tüntette ki, majd felhúztam kissé a pólót magamon. Rob rögtön kapott az alkalmon és bársonyos érintését a bőrömön is érezhettem. Olyan érzékiséggel simogatta a pocakom, aminek egyre nehezebben tudtam ellenállni.
Hiába történt ennyi minden, és telt el ennyi idő, nagyon jól tudta, mi az, aminek nem tudok ellenállni.
De még nincs itt az ideje - emlékeztettem magam. Nem lesz ilyen könnyű dolgod Rob - mondtam magamban.
- Köszönöm - törte meg a csendet.
- Mit?
- Mindent. Hogy itt vagy. Hogy itt vagytok, őt is - cirógatta tovább a hasam -, és hogy nem küldesz a pokolba.
- Mindent a maga idejében.
- Rendben - válaszolta.
- Néven gondolkoztál már? - kérdezte Rob.
- Van egy kettő, ami tetszik, de még nem tudtam dönteni.
- Segíthetnél - tettem hozzám, és ekkor hatalmas és őszinte, boldog mosoly ült ki az arcára.
- Mikre gondoltál, és . . . . . . - hallgatott el hirtelen.
Rögtön tudtam, mit akart mondani, vagy inkább kérdezni.
- Először azt akartam az én nevem viselje, de rájöttem, hogy nincs jogom tőle megtagadni az apját, akármi is történt köztünk.
- Meg sem érdemelnélek - suttogta halkan Rob.
- Nem mondom, hogy most rögtön, mert még mindig fáj, amit akkor tettél és mondtál, de idővel..... Igyekszek Rob.
- Tudom, és köszönöm - felelte a szemembe nézve.
- Szóval a nevek?
- Ja, igen. Két név van, ami tetszett. Vagyis inkább három. Zoe, Hailey és . . . . .
- A harmadik?
- Isabella - mondtam ki. Tudtam, hogy rögtön tudja valahova kötni ezt a nevet.
- Ez is köztük van?
- Igen. Imádom azt a filmet és szerintem a név is gyönyörű. Ezek között vacilláltam.
- Az igaz, hogy mindhárom nagyon szép. És még van egy kis időnk eldönteni.
- Igen - válaszoltam, és egyelőre a névkérdést félretettük, de hamarosan vissza kell térnünk rá. Már csak pár hónap és velünk lesz ez a kis csöppség, aki láthatóan már most teljesen elbűvölte az édesapját. Akárcsak engem.
Fantasztikus érzés volt ismét ilyen közel lenni Robhoz. Minden egyes tettével egyre közelebb sodort ahhoz, hogy megbocsássak neki. Nagyon nehéz volt így közel lenni hozzá.
- Azt hiszem, neki is pihenésre van szüksége - szólaltam meg.
- Ez igaz. A szobádba viszlek - mondta Rob, majd felemelkedett velünk a karjában és a háló felé vitt.
Ami majdnem, hogy akárcsak maga a ház, kiköpött mása volt a Los Angeles-i otthonunknak.
Rögtön az ott töltött pillanatok jutottak eszembe. És ahogy Robra pillantottam, szerintem neki is.
Az ágyhoz lépett velem és óvatosan letett. Én viszont képtelen voltam elengedni őt. Ezen nemcsak én, hanem ő is meglepődött.
- Kris - suttogta a nevem, miközben egyre közelebb hajolt felém, én pedig semmi másra sem vágytam, csak a csókjára.
De mielőtt megkaphattam volna, elhajolt tőlem és bocsánatkérően nézett rám.
- Ne haragudj. Nem akarlak lerohanni, csak .. . . . hiányzol.
- Te is - mondtam, de egyelőre csak magamban.
Nem gondoltam, hogy képes megállni. Hogy tiszteletben tartja, amit korábban kértem tőle, pont most, mikor már én voltam az, aki nem akartam ellenkezni.
- Várok. Amíg csak kell, hogy megbocsáss. Szeretlek - tette hozzá. - Mindkettőtöket - mondta még, majd egy csókot lehelt ajkaimra és magamra hagyott.
Miután kiment, csak bámultam magam elé. Mintha egy egészen más Rob lenne, mint aki hónapokkal ezelőtt elkergetett maga mellől. Ez az a Rob, akit mindig is imádtam. És aki tényleg mindent megtesz azért, hogy megbocsássak és visszakapjon.
Most már tudom, hogy jól döntöttem. Véglegesen ebben a pillanatban. Helyesen fogok cselekedni. Egy dologra azonban még kíváncsi voltam. . . . .
Reggel, vagyis inkább már délelőtt volt, mikor felébredtem.
Lebotorkáltam a nappaliba, ahol legnagyobb meglepetésemre Lizzyt találtam csak.
Rögtön üdvözölt, majd a kanapéig tessékelt.
- Semmi bajom Lizzy.
- Tudom, de Rob rám parancsolt, hogy ne hagyjalak semmit csinálni, csak pihenni.
- Remek - mondtam.
- Ne haragudj rá ezért.
- Tudom - sóhajtottam - csak rossz egész nap folyton feküdni meg ülni.
Miután Lizzy készített nekünk reggelit, a nappaliban beszélgettünk. Nem sokkal később kopogás zavart meg minket. Lizzy ment ajtót nyitni.
Fogalmam sem volt, ki jött éppen, de Lizzynek hirtelen fülig szaladt a mosolya.
Ekkor lépett be Bradly. Ez nem is lett volna akkora dolog, ha nem látom ugyanazt a vigyort az ő arcán is, amit Lizzyén.
- Sziasztok - tért észhez Bradly.
- Szia - köszöntem neki.
- Ő a sógornőm és barátnőm Lizzy. Ő pedig Bradly a barátom és az orvosunk - mutattam be őket egymásnak.
Azt hiszem, nemcsak engem csapott meg ismét a szerelem szele - mosolyogtam magamban. Ennek azonban igazán örültem. Ha Bradlynek megtetszene valaki, aki nem én vagyok.
Alig akarták elengedni egymás kezét, amikor kezet fogtak. Már én voltam az, aki kezdett zavarban lenni.
Ez hihetetlen. Visszagondolva Robra és rám, de azt hiszem, ez lehet, hogy rájuk is igaz lesz, hogy létezik szerelem első látásra. Ahogy ezek ketten egymásra néztek, hihetetlen volt.
Kicsit elszakítottam őket egymástól, vagyis a pillantásukat és végül elmondtam nekik, mit szeretnék. Lizzy kissé meglepődött, de mondtam, hogy erre nagyon kíváncsi vagyok és fontos lenne nekem.
- Oké, csak ne legyen még több baj belőle.
- Nem lesz. Robon múlik.
- Mi ez, egy próba neki?
- Olyasmi.
- Rendben. Remélem, ezután minden rendbe jön köztetek.
- Én is - mondtam ki most először hangosan.
Bradly rám pillantott, majd vissza Lizzyre. Nagyon úgy tűnik, hogy most már ő is csak barátként fog tekinteni rám, amit nem is bánok - gondoltam magamban.
Lizzy egy kicsit magunkra hagyott minket, egy- egy eléggé feltűnő pillantás után, amit Bradlyre vetett, majd ketten maradtunk.
Beszélgettünk kicsit, főleg rólam kérdezett, majd hirtelen más irányt vett a beszélgetés.
- És a sógornőd? Ő . . . .
- Most nincs senkije, ha erre gondolsz - válaszoltam a kimondatlan kérdésére, mire kissé zavartan elmosolyodott.
A következő pillanatban kissé összefolytak a dolgok. Hallottam egy autót lefékezni a ház előtt, majd a következő pillanatban Bradly az ajkaimra vetette magát és gyengéden csókolni kezdett........
Nem mondom, hogy rossz volt, furcsa. Robon kívül nem nagyon csókolt meg senki mostanság. Nagyon érzéki és gyengéd volt ez a csók, mégsem tudtam az övéhez hasonlítani. Nem mozgatott meg bennem semmit úgy, mint az Ő csókja.
- Ez meg mit jelentsen? - halottunk meg hirtelen egy dühös hangot és felé fordultunk, miután elszakadtunk egymástól, és a férjem dühös tekintetével találtuk szembe magunkat . . . . .
Na jó kicsit gonosz voltam, de idővel minden rendbe jön:DD
A másik dolog. Mint láthattátok egyenlőre a Twilight os blog szünetel. Ennek is hamarosan vége, utána marad a két RS blog. Az majd csak akkor folytatódik ha a melóm visszaáll a rendes 8 órába nem egésznapos lesz mint az utóbbi egy hónapban. Ezért nem is volt mostanság friss. Jóformán csak aludni jártam haza és írni más nem volt erőm, de igyekszek majd csak minden visszaáll és rendesen tudok frisseket hozni, addig kitartás. Köszönöm mindenkinek (L), a komikat is az előző fejezethez, remélem ez is tetszeni fog nektek.
Pusssz: Liz
Ha van kedvetek és szerettem mást is olvasni lessetek be ide:
http://ilovethebooks-lizzyke.blogspot.com
