51.fejezet

Sziasztok. Itt is a friss. Sokat az elején nem fűzök hozzá, majd inkább a végén. Jöjjön először a fejezet. Szerintem most nem lett olyan jó, de ennyire futotta, majd látjátok. Jó olvasást.

51.fejezet




/Rob/



Az utóbbi napokban nagy segítségemre voltak a lányok, hogy visszaszerezhessem Kristent és a születendő lányom.

Még Nikkiék is, mindenki itt van, hogy nekem segítsenek. Ezért sosem lehetek elég hálás nekik.

Szükségem is volt a segítségükre, főleg a csajokéra, a női és babás dolgokhoz csak jobban értenek, mint mi, pasik.

Hála Steph-nek, aki a lényeget segített elintézni nekünk, már csak az apróságok maradtak. Kellan és Tom is sokat segített.

Ma azonban eljött az idő.

Nem tudom, elsietem-e, de egy percet sem akarok tovább várni.

Így hát megkértem Nicket, hogy ma este hozza el ide Krist. Bele fog menni, mert nem tudja, hogy az én kezem is benne van, és hogy tulajdonképpen velem fog találkozni, de attól pokolian félek, hogy el fog zavarni, amint meglát.

- Hát attól félhetsz is - mondta Tom.

- Ezzel megnyugtattál, köszi - válaszoltam neki.

- Nyugi haver, azért a nem kis meglepidet biztos értékelni fogja. Melyik nő ne alélna el, ha egy házat kapna tőled? - kérdezte Kellan.

- Én azt akarom, hogy megbocsásson, és elfelejtse a hülyégeim és visszakapjam őket.

- Szerintem jó úton haladsz. Reméljük a legjobbakat - mondta Tom.

Mielőtt mindenki elment szerencsét kívántak, anyuék is, na meg alig várják a híreket, hogy mi fog történni.

Kértem őket, hogy még ne éljék bele magukat. Én se nagyon szeretném, mert fennáll az esélye, hogy Kristen nem fog megbocsátani.

És ki tudja, ott van még neki az a pasi is az orvosa. Bár erre gondolni sem mertem. Mégis ott mászkált a tudatomban a kép, hogy van valami köztük.

Igyekeztem ezeket elfejteni és csak arra gondolni, hogy hamarosan itt lesz. Nick elment érte, és csak idő kérdése.

Szinte a körmeim rágtam idegességemben. Nem olyan sokkal később Nick autóját hallottam fékezni a ház előtt.

A szívem szó szerint a torkomban dobogott.

Itt van . . . . - visszhangzottak a szavak a fejemben.




/Kristen/




Nem tudom, miért, de fura érzések kezdtek kavarogni bennem, amint kiszálltam.

Nem tudtam, egyáltalán hová hozott Nick, vagy, hogy ki lakik ebben a házban. Mégis tudom, érzem, hogy valami nincs rendben.

- Nyugi, csak gyere - pillantott rám Nick.

A ház kívülről mesés volt. Egy igazi családi ház.

Akaratlanul is a férjem jutott eszembe. És hogy milyen jó lenne egy ilyenben élni vele, és együtt várni a lányunkat.

Mégis igyekeztem elhessegetni a borús gondolatokat, és alig vártam, hogy megtudjam, mi folyik itt. Ekkor viszont még nem sejtettem, milyen estém lesz.

Mikor az ajtóhoz értünk, Nick benyitott.

- Ki lakik itt? - kérdeztem rá, miközben beléptem előtte.

Ismét az a megmagyarázhatatlan furcsa érzés kerített hatalmába.

- Minden rajtad múlik Kris - mondta Nick, és ekkor kezdtem el félni.

A nappaliig mentünk, ami szintén olyan csodás volt, mint maga a ház.

Egy szekrény mellé léptem, ahol ismerős könyveket és tárgyakat láttam meg. És egy fényképet.

Ekkor öntött el teljesen a pánik.

Rob és én voltunk rajta. Az esküvői képünk.

Majd hátrafordultam, hogy megkérdezzem, mi folyik itt. Erre azonban már nem volt szükség.

Nick nem egyedül állt mögöttem. Ott állt mellette Ő. A férjem. Rob. Akit hónapok óta nem láttam, és aki a nap minden egyes másodpercében hiányzott, hiába is próbáltam tagadni.

De az a férfi is, aki ellökött magától. ÉS nem csak engem, hanem a gyermekünk is.

- Én elmegyek - mondtam ki az első gondolatot, ami eszembe jutott.

- Kérlek Kris - mondta Rob, miközben közelebb lépett hozzám.

- Hogy tehetted ezt velem? - kérdeztem Nicktől.

- Sajnálom.

Rögtön a hasamra pillantottam. Késő. Most már nem tudom tagadni előtte, hogy terhes vagyok, és szerintem már értelme sincs, mert Nick elárulta neki.

- Nem én mondtam el neki. Magától jött rá, hogy tudhatok rólad és követett. Akkor látott meg téged.

- Akkor sem kellett volna idehoznod. Látni sem akarom őt többet - mondtam, majd el akartam lépni mellettük. de Rob megfogta a karom.

- Eressz el - rántottam el magam tőle.

- Kérlek, csak beszélj vele Kris.

- Mondtam már, hogy nem érdekel. Mikor utoljára találkoztunk ő mindent elmondott - céloztam ezt Rob felé.

Közben az zakatolt a fejemben, hogy itt van. Annyi idő után ismét. Minden eddigi nyugalmam felborzolta ez a találkozás. De nem adhatom meg magam. Egyszer már nem kellettünk neki.

- Csak hagy beszéljek veled. Kérlek. Vissza akarlak kapni titeket.

- Kiket?

- Téged és a lányunk.

- Ó. szóval most már a te lányod is? Hát képzeld. nem. Ő az én lányom. Semmi közöd hozzá, és nem is lesz.

- Sajnálom, amiket akkor mondtam. Mindent. De elborult az agyam, és ott voltak a képek és . . . .

- Igen? Most már késő. Akkor kellett volna hinned nekem, nem akármilyen képeknek. Nekem, aki a feleséged voltam.

- ÉS még vagy is - mondta Rob.

- Már nem sokáig. El akarok válni. És, hogy tudd, már nem vagyok egyedül. Van valaki, aki így is mellettem volt, hogy tudja, nem az ő gyerekét várom, és így is akar engem.

- Mi? - kérdezte döbbenten egyszerre Rob és Nick.

- Kris ugye nem? Te és Bradly? Azt mondtad, hogy ő csak . . .

- Igen, de ő többet szeretne, és csak rajtam múlik. Már nem érdekelsz Rob. Akkor nem kellettem sem én sem ő - tapintottam a pocakom - akkor most már te nem kellesz nekünk.

- Nem is tudtam róla Kris. Hónapokig eltitkoltad, hogy terhes vagy, és véletlen tudtam meg, amikor követtem Nicket.

- Hogy mondtam volna el? Mikor? Amikor a fejemhez vágtad, hogyha terhes lennék, biztos nem tőled lenne. Az voltam Rob. Már akkor is. Akkor akartam neked elmondani - vágtam kegyetlenül hozzá, miközben Nick csak hallgatott mellettünk.

- Tudom - mondta lehajtott fejjel Rob.

- Én jobb, ha megyek, a kocsiban leszek - mondta Nick.

- Megyek én is, eszemben sincs itt maradni.

- Kérlek Kris, csak hagy beszéljek veled.

- Nem hiszem, hogy már lenne miről.

- Azzal nem vesztes semmit, és hagy mutassa meg a házat neked - mondta Nick, mielőtt kilépett az ajtón.

Kettesben maradtunk. Ettől féltem a legjobban. Főleg, hogy nem tudok ellenállni neki, hiába is bánt így el velünk. Még mindig ugyanolyan hatással van rám a közelsége, mint régen.

Miután Nick kiment, még ránézni sem mertem, ezt szóvá is tette.

- Ennyire gyűlölsz, hogy rám se tudsz nézni? - kérdezte Rob kissé szomorúan a hangját hallva.

- Igen - hazudtam neki.

Utálom is magam ezért. Nem azért, hogy hazudok neki, hanem amiatt, hogy annak ellenére, amit tett velem, még mindig ugyanúgy szeretem, mint régen.

Hiába is próbálnám gyűlölni őt, képtelen vagyok rá. És a legrosszabb, hogy ezt szerintem ő is tudja, és félek, ki fogja használni. Sőt már most próbálkozik.

- Nem hiszem el - mondta immár magabiztosabban.

Még mindig a nappali bejáratánál álltunk. Ő egyre közeledett felém, mire én hátrálni kezdtem.

Vesztemre nem volt menekvés, pont a falba ütköztem, ő pedig csupán centikre állt meg tőlem, miközben a cipőm orrát tüntettem ki inkább a figyelmemmel. De tudtam, hogy nem fogja sokáig hagyni ezt. Nem is tévedtem.

Ujjaival állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Ekkor vesztem el. A szemébe néztem. Ugyanazt láttam benne csillogni, mint régen. Szerelmet. És ez megrémített. Nem akarok megbocsátani, elnézni neki, amit velem tett, és ami miatt hónapok óta szenvedek.

De mégis, ha így folytatja, végül csak beadom a derekam neki. És ezt nem akarom. Egyetlen esélyem van csak, hogy távol tudjam tartani magamtól. Azt nem bírnám elviselni, ha megbocsátok neki és még egyszer ezt tenné velem, így inkább elkerülöm ennek a lehetőségét, kezdve azzal, hogy nem engedek neki.

Ezt ő rontotta el, viselje a következményeit. Eddig is elviseltem az életet nélküle, ezután is menni fog, és hamarosan már nem leszek egyedül.

Miközben ezen töprengtem, Rob is elszakadt a tekintetemtől és a hasam tüntette ki a figyelmével.

- Mennyi idős pontosan?

- Majdnem öt hónapos.

- És kislány lesz - volt a következő mondta, de szerintem ez nem kérdés, hanem kijelentés volt.

- Igen. Kislány.

- Elmondtad volna valamikor, hogy az én gyermekem várod?

- Honnan tudod, hogy a tiéd? - tudtam, hogy ezzel szíven találom.

- Lehet akárkié, Mike-é is - tettem rá még egy lapáttal.

A szemébe nézve viszont nem azt láttam, amire számítottam.

Azt hittem, szikrákat szór majd a szeme a dühtől szavaim hallatára, de nem. Ugyanolyan nyugodtságot sugárzott a tekintete, mint eddig.

- Biztos vagyok benne, hogy az enyém - jelentette ki határozottan.

- Ha így van, semmi közöd hozzá. Már akkor sem akartad őt mikor még nem is tudtál róla. Itt leszek neki én, és apja is lesz.

- Mi?

- Jól hallottad. Van már más az életemben, és ő hajlandó arra, hogy velem együtt nevelje fel a lányom - mondtam, és nem hazudtam.

- Szerinted engedni fogom, hogy más pasas nevelje fel a lányom?

- Ó, igen, most már a te lányod?

- Ha kell, ezerszer fogok bocsánatot kérni, amiért, amit akkor tettem, de nem fogom ezt engedni. Szeretlek, mindkettőtöket és mindent meg fogom tenni, hogy visszaszerezzem a bizalmad és szerelmed.

- Ehhez már késő Rob - mondtam ki szinte remegve a nevét, miközben a falba ütközve dőltem neki, míg ő a kezeivel fogott közre két oldalról. A falon támaszkodott meg, nem érintett még engem, de már ezt is túl közelinek találtam.

Ha meg akarom tartani a józan eszem és nem elveszteni a fejem miatta, akkor sürgősen távolabb kell kerülnöm tőle.

- Szerintem még nem késő, és amíg egy kis esélyt is látok arra, hogy minden olyan vagy még jobb legyen, mint régen, nem foglak békén hagyni - biztosított az elhatározásáról Rob.

És nemcsak elmondta, bizonyítani is akarta az igazát.

A szívem egyre hevesebben vert, miközben csupán már csak milliméterek választották el őt tőlem. A pillantásom rögtön az ajkaira esett, amit hónapok óta nem volt lehetőségem kóstolni.

Ezt ő is észrevette, és megvillantotta a csibészes mosolyát, amit annyira imádok.

Ujjaival végigsimított a karomon. Ismét érezni az érintését a bőrömön hihetetlen érzés volt.

- Látod? Hiába is tagadod, még mindig szeretsz. És ameddig ez így van, nem adom fel. Bármit megteszek, hogy megbocsáss.

- Felesleges Rob.

- Soha nem lesz az.

- És kié ez a ház? - kérdeztem rá egy kis terelésképpen.

- A miénk - jött a válasz.

- A hármunké.

Amint ezt kimondta, még az ütő is megállt bennem. Egy házat vett nekem, nekünk.

- Te őrült vagy, nem kellett volna egy házat venned.

- Akár a csillagokat is lehoznám neked.

- Kérlek Rob, hagyjuk ezt. Nekem ez nem fog menni, nem is kellene itt lennem.

- Miért? Szívesebben lennék a doktorkáddal?

- Róla honnan tudsz? - kérdeztem, de feleslegesen.

Persze. Biztos Nicktől.

- Akár vele is. Te vetettél véget ennek, mert nem hittél nekem. Hónapokig nem is kerestél, csak miután megtudtad, hogy terhes vagyok.

- Tudom. De csak most jöttem rá, mekkora idióta voltam. Hála Kellannak.

- Neki mi köze ehhez?

Nem válaszolt rögtön, csak ellépett mellőlem és a nappaliba ment. A kezembe adott egy borítékot.

Kissé félve nyitottam ki.

A képek, amik miatt akkor elhagyott. Amin és Mike vagyunk kissé félreérthető helyzetben. De mellette voltak még képek.

Ugyanazok, csak a nő volt más a képen Mike karjaiban.

- Ezek az eredetiek - mutatott Rob a képekre, amin Mike karjaiban egy másik nő van.

- Tudom, hogy nem mentség arra, hogy nem hittem neked, de sajnálom. Mike végül csak elérte, amit akart. Utálsz engem és elválasztott minket.

Nem utállak, hanem imádlak. Még mindig - mondtam magamban, de hangosan képtelen voltam kimondani.

Leültünk a nappaliba, szerencsére kellő távolságba egymástól, és Rob nagyjából mindent elmondott. Hogy mi történt, miután eljöttem tőle, az elmúlt hónapokban és az utóbbi napokban is, főként, amikor meglátott állapotosan.

Végighallgattam. Ennyit kért csak, hogy hallgassam meg. Egyelőre - ahogy ő mondta.

Megtettem.

Ezután következtem én. Elmondtam neki, mit éltem át az utóbbi időben, és főleg, amikor terhesen eldobott magától.

Egyre gyötrelmesebb arcot vágott, miközben meséltem. Főleg mikor elértem ahhoz a részhez, amiben már Bradly is szerepel.

Annyit szenvedtem miatta az utóbbi időben, vissza akartam vágni neki ezzel, de legszívesebben a könnyebb utat választottam volna. Hogy megbocsátok neki.

Mégsem tudtam megtenni. Nem tudom, hogy menni fog-e egyáltalán valaha is, vagy csak még nem.

Félek, hogy megismétlődne ez. Korábban is minden apróság miatt, ha csak rám nézett egy pasi ,féltékeny lett. De ez mindenen túltett.

Nem tudtam, mit tegyek. Nyugodtan kell ezt átgondolnom, nem úgy, hogy itt van mellettem.

- Csak annyit kérek, hogy ne rögtön dönts. Vissza akarlak kapni, és ezért mindent megteszek. Értetek.

- Rob . . . . .

- Kérlek, tudom mit tettem, de sajnálom, és vissza akarlak kapni.

- Én nem tudom, hogy akarom e még.

- Biztos nem tudod? - kérdezte, majd mellette ülve közelebb csúszott hozzám, és megfogta a kezem.

A szemébe nézve teljesen elvesztem.

- Nem tudom. És ott van . . . . .

- Persze, a kis doktor. Miatta akarsz eldobni mindent? Hogy együtt legyünk boldogok?

- Hányszor mondtad már ezt, és nézd, mi lett a vége.

- Tudom. De szeretlek, és nem adom fel, amíg esélyt látok rá, hogy újra az enyém leszel.

Ez a mondat, hiába is tagadtam, boldogsággal töltött el.

Nem így képzeltem, és terveztem az első újra találkozást. Szó szerint a pokolba akartam küldeni, és most, hogy itt van, képtelen vagyok rá. Legszívesebben a karjaiba omlanék, és sose szabadulnék onnan.

Percekig néma csend honolt köztünk, miközben Rob még mindig a kezem fogta és összefonta az ujjainkat. A régen érzett szikrák ismét pattogtak köztünk.

Próbáltam összeszedni a gondolataim, kisebb sikerrel.

Nem tudtam, helyesen döntök-e, de tudtam, mit akarok. De még nem akartam közölni Robbal. Nyugodtan egyedül is át kell gondolnom.

- Nem tudom. Egyedül akarok lenni egy kicsit.

- Rendben. A közelben leszek. Ez itt a tiéd, a tiétek, nézz szét nyugodtan. Szeretném, ha itt maradnál. De ha tudod már . . . . .

- Még beszélünk, de nem most. Szükségem van egy kis időre. Egyedül.

- Szeretlek Kris, mindkettőtöket, akármit is mondtam akkor dühömben.

Jólestek a szavai, mégis ott lebegett előttem az utolsó találkozásunk, mikor az ellenkezőjéről győzött meg a tetteivel.

Mindketten felálltunk, de továbbra sem eresztette a kezem, miközben a hasam tüntette ki a figyelmével.

Elengedte a kezem és a hasamra simult a keze.

Ez volt az a pillanat, amikor földöntúli boldogságot éreztem. Mindig is erre vágytam. Hogy mellettünk legyen.

- Megyek.

- Ne menj, kérlek. Maradj itt, ez tiéd. Én megyek el, de ne feledd, hogy mit mondtam - kérte, majd hosszasan a szemembe nézett és az ajtó felé indult.

Nem állítottam meg. Elment. Én pedig a kanapéra rogytam.

A könnyeim most törtek elő. Túl sok volt ez nekem hirtelen. Újra látva őt minden gondolatom és tervem felborult. Képtelen voltam olyan kegyetlenül bánni vele, mint ahogy ő tette velem, hónapokkal ezelőtt.

És tetejében itt ez a ház is. Amit első látásra imádok. Alig akartam elhinni, hogy Rob ezt tette. Egy tökéletes otthont épített fel. És hiába mondta, hogy az enyém, tudom, hogy hármunkra gondolt, hogy itt fogunk élni. Ahogy mindig is megálmodtam.

És a döntés az én kezemben van, hogy hagyom e megvalósulni az álmomat. Ehhez azonban ki kellene, töröljem az elmúlt néhány hónapot és mindent elfelejtve megbocsátani neki.

Még mikor itt volt, akkor döntöttem. És jó érveket kerestem a döntésem helyessége mellett.

A gondolataimat léptek zaja borította fel. Nick lépett be a nappaliba.

- Gondolom, elmondta, miről beszéltünk.

- Igen. Örülök, hogy nem döntöttél elhamarkodottan. Jól gondold át. Hibázott, de itt van, és mindent jóvá akar tenni. Ezt mind miattatok csinálta - nézett szét a házban Nick.

- Meglátjuk, de képtelen vagyok egyik pillanatról a másikra elfelejteni, amit velem tett.

- Ezt én tudom, de bármire kész, hogy jóvátegye. Csak hagyd neki. Ne szenvedtesd sokáig, te is boldogabb lennél, ha ismét vele lehetnél.

- De félek, Nick.

- Nincs mitől. Hidd el, Rob is tanult ebből. Igaz, meg kellett volna bíznia benned, de azok, akik el akartak választani titeket alapos tervet készítettek, hogy Rob mindenképp kételkedjen benned. Sikerült nekik. Ne add meg mégis az örömöt nekik, hogy örökre elválasztanak titeket. És neki is - mutatott a hasamra - szüksége van az apjára.

- De ronda dolog volt a dokit említeni neki.

- Megérdemelte. Ez a legkevesebb, azok után, amennyit miatta szenvedtem.

- Remélem, átgondolod és jól döntesz. Minden rajtad múlik Kris.

- Tudom. Haza akarok menni.

- Oké, de előtte legalább nézz szét. Ezt csak miattad csinálta.

- Gondolom, nem egyedül - néztem Nickre.

- Nem, mindenki segített neki, de ha kellett volna, egyedül csinál meg mindent. De van egy- két dolog, amikben jól jött a lányok segítsége - mondta, de nem tudtam, mire gondol.

- Úgy látom kíváncsi vagy. Gyere- fogta meg ezúttal ő a kezem, és az emelet felé vezetett.

A ház minden részét megmutatta Nick. Legnagyobb megdöbbenésemre, szinte minden részlete a Los Angeles-i házunkra emlékeztetett. Mintha a pontos mása lenne.

Rob teljesen elterelte a figyelem, pedig jó ideig ültünk a nappaliban is és csak most tűnt fel. Sőt a legtöbb helyre tett egy- egy kis emlékeztetőt rólunk.

Fényképeket többnyire, amiket még szerelmesen mosolyogtunk egymásra.

Utoljára hagyott egy szobát Nick.

Féltem benyitni, de miután megtettem, a szavam is elállt.

Egy gyerekszoba. Egy csodaszép kislánynak való szoba. Könnyek szöktek a szemembe, de ezúttal a boldogságtól és a meghatottságtól.

Mindenütt babajátékok, a szekrények telis tele csodaszép kisruhákkal, hintaszék, kiságy, minden, ami egy kis csöppségnek kell.

- Ezt csak ő csinálta. Senkinek nem engedte, hogy segítsen, és eddig nem is látta senki. Azt akarta, hogy te légy az első. A lányok csak a ruhákat segítettek neki kiválasztani, abban kissé tanácstalan volt - mosolygott Nick, és én is, miután megpróbáltam elképzelni Robot, amint kisbaba ruhákat vásárol.

Mi tagadás, ezzel tényleg szerzett egy- két jó pontot. Ennél szebb dolgod, a lányomon kívül még nem kaptam tőle. És bizonyítja, hogy komolyan gondolta a szavait.

- Látom ez bejött neki.

- Ki tud ellenállni ennek? Akármennyire próbálom, nem megy, Nick.

- Micsoda?

- Hogy gyűlöljem.

- Nem is kell. Lépjetek tovább, itt van ő - simította a kezét a pocakomra - aki megérdemli,hogy mellette legyetek. És Rob is, hogy ismerhesse a lányát.

- Meglátjuk. De menjünk most, mielőtt visszajön. Egyedül akarok lenni, és gondolkodni. Nem kis fejtörést adtatok. Azt hittem, lesz még egy kis időm nyugalomban.

- Itt volt végre az ideje mindent a helyére tenni, csak okosan kell döntened - mondta Nick, majd mivel kissé többnyire lelkileg merített ki ez a mai este, Nick hazavitt.

Bár őszintén megvallva legszívesebben maradtam volna, de most otthon akartam egyedül lenni. Bár gyanítottam, hogy Ashley is tud mindent, így amikor hazaérve kérdezett, hagytam, hogy Nick meséljen neki, én inkább a szobámba vonultam, hogy kicsit egyedül lehessek.

Átöltözni készültem, mikor fura fájdalmat éreztem a hasamban, és láttam, hogy vérezni kezdtem.

Elkiáltottam magam, és Nick-ék rögtön az ajtóban termettek.

- Hívjátok Bradlyt, kérlek - mondtam szinte hisztérikusan és leültem az ágyra, miközben a hasam fogtam, és csak egy dologért imádkoztam. Hogy ne veszítsem el a gyermekem.

- Rögtön jön, istenem Kris, nyugodj meg. Biztos nincs semmi baj.

- Ha valami baja lesz, én belehalok - mondtam, miközben egyre jobban gyötört a fájdalom, és még midig véreztem, de semmit sem mertem tenni ,amíg Bradly ide nem ér.

Kisvártatva megjött és rögtön vizsgálni kezdett, miután Ashleyék kimentek.

Kissé kényelmetlenül is éreztem magam, hiszen már nemcsak az orvosom, és tudom, hogy ő is többnek tekint, mint pácienst, de most csak egy dologra tudtam gondolni, a lányomra.

- Ugye nem lesz? Kérlek, mondd, hogy semmi baja - kértem tőle, miközben szó szerint idehozta a rendelőjét és megvizsgált.

- Semmi baja, csak egy kis ijedtség. Egy ideig ágyban kellene maradnod, és nem idegeskedni. Most nyugalomra van szükséged, és fekvésre, de a baba jól van.

Szinte hallani lehetett a mázsás kőtömböt, ami a szívemről esett le Bradly szavai hallatán.

- Idegeskedtél ma? Vagy történt valami?

- Azon kívül, hogy találkoztam a férjemmel? Semmi - mondtam.

- Mi? Találkoztál vele? Hol?

- Ez hosszú, de Nickkel és a családommal csapdába csaltak.

- Szóval beszéltél vele.

- Igen.

- Gondolom, visszamész hozzá - nézett rám Bradly, de alkalmam nem volt felelni rá, ugyanis az ajtón rontott be valaki.

- Mit keresel itt?

- Nick hívott, hogy rosszul lettél - mondta Rob aggodalommal az arcán.

- Szóval te vagy az az orvos - nézett Rob Bradlyre.

- Rob, kérlek, nem akarok. . . .

- Ne aggódj, nem fogok. Hogy vagytok? Ugye semmi baja?

- Semmi. Csak feküdnie és pihennie kell, ha nem akarja, hogy baja legyen a kicsinek - válaszolta Bradly.

- Persze, hogy nem akarom.

- Szóval te pedig… - kezdett bele Bradly.

- A férje vagyok - fejezte be Rob a mondatot.

- Tudom. Már hallottam rólad.

- Szintén - felelte Rob, ezúttal viszont szikrákat szórt szemeivel.

- Csak pihennem kell. Nem lesz semmi baj, nem lehet semmi.

Bradly felkelt mellőlem az ágyról és összepakolta a felszerelését.

Rob eközben a másik oldalamról mellém lépett és leült az ágyamra.

- Gyere velem Kris - kérte hirtelen.

- Mi?

- A házunkba. Kérlek. Vigyázni akarok rátok, és melletted lenni. Ha nem akarod, nem kell, beszélj velem, amíg nem gondoltad át, amiről beszéltünk, csak hagy tudjalak a közelemben, és vigyázhassak rátok - kérte Rob, én nem tudtam, mit mondjak.

- Kérlek . . . - tette hozzá mélyen a szemembe nézve.

- Vele mész? - kérdezte immár Bradly.

Fogalmam sem volt, mit feleljek. Mindkét férfi a válaszomra várt. A férjem, és az a férfi, akinek sokat és most mindent köszönhetek, aki mindig vigyázott rám és a lányomra.

Nem tudtam, mit válaszoljak. . . . .







Nos ennyi lenne.
Inkább ide a végére írom amit akarok.
Bizony volt egy kis szünet, na nem mintha annyit tudtam volna pihenni, mindig van valami. De mostantól újra lesznek frissek.

A komikkal kapcsolatban írnék csak annyit, hogy ezentúl nem fogom kérni. Így is alig jött pár, tisztelet a kivételnek (L), nem fogok könyörögni senkinek, meg ilyen olyan határokat szabni, hogy írjatok vagy nincs friss, van akit ez tesz boldoggá hát hajrá.
Aki ír ír, aki nem az meg nem. Ennyi. Akik eddig és ezután is megtisztelnek a véleményükkel nekik nagyon köszönöm. Imádlak titeket (L). Aki meg nem akar, az csak olvasson.
Azért írom mert mert szeretem csinálni, nem azért, hogy agyonra komizzátok. Persze jólesik olvasni a véleményeket, hogy kinek mi és hogy tetszik, de nem kötelező. Köszönöm akik eddig és ezután is írni fognak, a maradék még 9 fejezhet. Igen, 9. Ugyanis nagyon a végéhez közeledünk :) :(.

Még annyit, hogy nemtudom, fogalmam sincs mikor lesz friss. Majd ha lesz tudni fogjátok, szóval a chatben kérdezőknek sem tudok majd mit írni amíg nincs fent. Ha lesz látni fogjátok.

Jövőhéten eredeti terv szerint délután melóztam volna, és tudtam volna írni délelőtt egy kicsit, de akadt ma egy kis gubanc, sőt nem is kicsit. Egész héten mehetek túlórázni, ami annyit jelent, hogy délután fél 6 tól reggel fél 6 ig dolgozok, és mivel néhány óra alvás is kéne, max 2-3 órát ha itthon leszek amit ébren töltök, szal jövőhétre nem garantálok frisst, sajnálom. De amint tudom hozom majd.

Ennyi lenne, jó olvasást, pussz: Liz