2011. május 10., kedd

54.fejezet

Sziasztok! Itt is a következő fejezet. Előre bocsátom, hogy holnaptól ismét meló ezerrel, szóval nemtudom mikor lesz következő, ha tudom hozom. Adddig is itt van ez. Lassan közeledünk a vége felé amikor most már szép lassan minden a helyére kerül :)
Köszönöm azoknak akik írtak véleményt az előzőhöz, akár komiban akár chatbe. Puszi nektek :) Jó olvasást, pussz: Liz
Köszi Puszmónak (L)




54.fejezet



/Rob/


Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom magamról, hogy nagyon régen nem voltam már ilyen boldog, mint ebben a pillanatban. Életem két értelmével a karjaimban. Azt remélem, mi hamarabb, ha eljön az ideje, a másik szépségemet, a kislányunkat is a karjaimban tarthatom.

Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanúgy első látásra magába fog bolondítani, mint az édesanyja. És hogy az ő szépségét fogja örökölni.

Ennyi egymástól távol töltött idő után elég nehezen szakadtunk el egymástól. Amikor megtettük, Nick ezer wattos mosolyával találtuk szembe magunkat.

- Na végre - sóhajtotta elég hangosan, és ezúttal rajtunk volt a sor, hogy egy jót nevessünk.

Kristen csilingelő nevetése és gyönyörű mosolya mindent megért. És újra itt van velem. Még egyszer nem fogom ugyanazt a hibát elkövetni, és esélyt sem adni senkinek, hogy külön lásson minket.

- Hazamegyünk? - pillantottam szerelmemre.

Ismét felém hajolt és egy édes csókot kaptam tőle, majd elsuttogott egy igent.

Szerencsére nagyjából a fényképészek is kezdtek eltűnni, de azért egy hátsó kijáratot választottunk menekülés céljából.

Kézen fogtam Krist, akit ezentúl egy másodpercre sem szándékozok elengedni magam mellől.

Nick vezetett, de először anyuékhoz mentünk. Mindketten el akartuk mondani nekik a jó hírt.

Kristen kissé idegesnek tűnt, amikor a házhoz értünk.

- Mi a baj kicsim?

- Semmi, csak . . . .

- Mi az? Talán megbántad, hogy . . .

- Dehogy is. Eszedbe ne jusson ilyen. Csak félek anyukádéktól. Meg az enyémektől is. Hiszen ennyi időn át bujkáltam előlük és mindenki elől. És eltitkoltam, hogy gyereket várok.

- Igen, de okkal tetted. Mi mindent tisztáztunk és ez a lényeg. Csak a mának és a jövőnek éljünk. És annak, hogy minden rendben köztünk. A többi nem fontos. És anyuék is ugyanúgy szeretnek, és örülni fognak, hogy ismét együtt vagyunk. Ebben sose kételkedj.

- Rendben - mondta egy nagy sóhaj kíséretében.

Tudtam, hogy akárcsak régen, egy dologgal biztos meg tudom nyugtatni.

A következő pillanatban a karjaimba vontam csodás testét, persze csak óvatosan a baba miatt, majd megcsókoltam.

Gyengéden, mégis minden szenvedélyemmel.

Nyelvem rögtön utat kapott a szájába, és a szerelem már régen járt táncát kezdték járni, amint egymásra találtak.

Szerelmem karjai a nyakam köré kulcsolódtak, miközben karjaimmal a derekát öleltem. Fantasztikus érzés volt, ami átjárt ezekben a pillanatokban.

Mámorító csókja ugyanolyan erővel hatott rám, akár a legelső. Végtére is hosszú idő után ez az első ilyen csókunk.

- Oké, egy picit bírjátok még ki és egyedül lehettek - mondta Nick néhány köhintés után.

Kristen kissé elpirult a szavaira, vagy talán inkább azokra, amik erről eszébe jutottak. De nemcsak neki, hanem nekem is. És a szemei is ugyanezt tükrözték felém.

Kézen fogtam ismét, majd az ajtó felé mentünk.

Beléptünk a házba. Elég nagy volt a csend. Lizzy jött le a lépcsőn. Amint meglátott kézen fogva Kristennel, egy istentelen sikítás hagyta el a száját és szó szerint a nyakunkba vetette magát.

Mind megnevettük a reakcióját, és jó volt látni, hogy ennyire örül nekünk.

Nem is csoda, hogy meglepte a dolog, hiszen itthon senki sem tudta, hogy Nick utánam hozta Kristent.

- Mi történt, miért kiabálsz kislányom? - jött le kissé rémülten anya és apa.

Azonban rögtön mosolyra váltott az arcuk, amint Lizzy ellépett előlünk és a pillantásuk rögtön az összefonódott ujjainkra és az arcunkról letörölhetetlen mosolyra esett .

- Ó, drágáim végre - jött oda hozzánk anya és ölelt meg mindkettőnket.

- El se hiszitek, milyen boldog vagyok, hogy végre ismét együtt látlak titeket.

- Úgy van drágám - ölelte át apu anyát.

- Köszi, anya.

- Végre minden rendben, és az unokám szülei együtt várják őt - mosolygott anya Kristenre, aki mintha még zavarban lett volna kissé.

- Menjünk beljebb, hogy te is le tudj ülni kicsim, neked most pihenned kell - mondta anya, majd Krissel előre mentek és leültek a nappaliban.

Apa is gratulált nekem, hogy sikerült mindent rendbe hozni, és sok boldogságot kívánt nekünk ismét.

Mire beértünk a nappaliba, anya és Kristen a piciről beszélgettek.

Nem sokkal később, miután csatlakoztunk hozzájuk, kopogtak. Legnagyobb döbbenetemre, Kristen szülei álltak az ajtóban. Végtére is várható volt, hogy előbb- utóbb megtudják, mi történik.

Elég idegesnek tűntek, ami nem is csoda. Nem mondom, hogy Kris hibája, de a szüleit sem lehet okolni, hiszen hónapok óta ők sem tudtak semmit róla, azt meg, hogy állapotos, főleg nem. És nem sokat dobott a helyzeten, hogy a tévéből tudták meg.

Kristen eléggé ijedt arcot vágott, amikor a nappaliba kísértem a szüleit. Legjobban Jules reakciója lepett meg.

Igaz kissé megdorgálta Krist, de rögtön magához ölelte, és látszott rajta, hogy nagyon boldog, hogy újra látja a lányát és a hírnek, hogy egy unokát is kap.

Akár csak Kris édesapja. Rögtön faggatni kezdték az elmúlt hónapokról, de szerencsére elég tapintatosak voltak, és rá is hagyták, amikor látták, hogy Kristen nem szívesen gondol erre. Ahogy én sem. Végtére is, jóformán nekem köszönhetjük ezt az időszakot.

Kissé messzebb ültem tőle, mikor ezeknek a gondolatára lehajtott fejjel emlékeztem vissza. Ő ezt rögtön láthatta rajtam.

- Ne gondolj most már erre. Felejtsük el, jó? Vége. Itt vagyunk veled - jött oda hozzám.

Nem tudom, mivel érdemeltem ki őt. Még ő az, aki vigasztal engem. Ilyenkor jövök csak rá, hogy milyen csodát vesztettem el majdnem. Sőt el is vesztettem egy időre.

- De. . . .

- Semmi de. Vége van, oké? Nézz rám - kérte és a szemébe néztem.

- Szeretlek. Nagyon - mondta, és a szemei is ugyanezt tükrözték felém.

- Én is téged. Mindennél jobban - vallottam én is szerelmet szívem választottjának, majd egy csókra hajoltam felé.

Ismét nem élvezhettük soká egymást. Ajtókopogás szakított félbe minket. Lizzyt nem tudom, mi lelte, de rögtön rohant az ajtóhoz.

Egy hatalmas mosollyal az arcán tért vissza a nappaliba. Hozzáteszem nem egyedül. Nekem rögtön nem volt akkora a mosolyom, amikor megláttam, ki van vele. És ezt Kristen is észrevehette.

- Te mit keresel itt?

- Rob, nyugodj meg - kérte Kris.

- Nem a feleségedhez jöttem. Lizzyért - válaszolta legnagyobb döbbenetemre.

Lizzy mellé lépett, majd Bradly megfogta a kezét, és csak egy puszit adott az arcára.

Rögtön kérdések sokasága kavargott bennem.

Ő és Lizzy? De hogy? És mióta?

- Ne nézz így ránk! A feleséged csak a barátom és az orvosuk vagyok. Vigyáztam rájuk eddig, de ez most már a te dolgod. Az ellen remélem nincs kifogásod, ha a nővéreddel találkozok - intézte szavait hozzám Bradly.

- Ha rendesen bánsz vele, akkor nem lesz - ejtettem meg egy kisebb mosolyt.

- Ebben biztos lehetsz - mosolygott Bradly Lizzyre, akit még sosem láttam ilyennek. Boldognak, és azt hiszem, fülig szerelmesnek.

Fogalmam sincs, honnan jött ez a dolog kettőjük között, de örülök. Kissé önzően is hangzik talán, de főleg Kristen miatt, hogy nem utána koslat a doki. És Lizzy is boldog.

- Mi megyünk is - szólalt meg Lizzy, majd elköszöntek tőlünk és elmentek.

- Látod? Semmi okod aggódni - nézett rám Kris.

- Még egy jó hír - mosolyogtam rá, és a karjaimba vontam.

Hihetetlen, de minden megoldódni látszott. Végre mindenki megtalálta a párját és mindenki boldog.

- Holnap áthívhatnánk Kellanékat, még mindig itt vannak, egy kis bulira itt nálunk - javasolta Nick.

- Ez nagyon jól hangzik - értett egyet Kris, és anyuék is.

Hirtelen meghallottam a zsebemben csörgő telefont.

- Mi az? - kérdezte Kris.

- Ejha, azt hiszem, ezért megkapom a magamét. Stephnek azt mondtam, hogy gépre szállok és megyek L. A.-be.

- Egy pillanat és jövök - tettem hozzá, majd a konyhába vonultam. Nem akartam, hogy Kris aggódjon emiatt.

Nagy nehezen lerendeztem Stephet és visszatértem a nappaliba.

- Mit mondott? Baj van? - kérdezte rögtön szerelmem.

- Nem, dehogy. Csak megkértem, hogy mondjon le egy találkozót, amire nemrég igent mondtam, mikor azt hittem, visszamegyek L. A. -be. Nem nagyon örült neki, de kissé megnyugodott, mikor megtudta az okát, hogy ismét velem vagytok.

- Milyen ajánlatot?

- Csak egy film - mondtam, majd témát akartam váltani.

- Csak egy film. Istenem Rob, de ez jó hír, nem?

- Nem fogadtam el. És a közeljövőben nem is fogok egyet sem.

- De hiszen mindig ez volt, amit szerettél csinálni, amit szerettél. Nem dobhatod el miattam.

- Jól figyelj rám, kicsim. Igen, szeretem csinálni, de téged jobban szeretlek. Vagyis titeket. És nem dobom el miattad, vagy akár lehet így is mondani. De az semmi hozzátok képest. Ti vagytok most csak a fontosak nekem, nem egy vacak film. Ti. Te és ő - simítottam a kezem a pocakjára. - Minden percet veletek akarok tölteni. Szóval eszedbe ne jusson ilyes felé hülyeségekre gondolni, hogy akármit is eldobok magamtól. Itt vagytok nekem ti, és ennél semmi sem fontosabb.

- Annyira szeretlek - bújt a karjaimba a vallomásom után.

Karjait a nyakam köré fonta, és arcát a nyakamba temette. Könnyeit éreztem a bőrömön.

- Te sírsz?

- Csak a boldogság - törölte le a könnyeit, majd egy csókot kaptam tőle.

- Azt hiszem, ideje, hogy hazamenjetek. Kristenéknek pihenniük kell, és neked is fiam. Vagy maradhattok itt is - mondta anya.

- Inkább hazamegyünk, ha nem baj - mondta Kris.

Annyira jól esett ezt hallani a szájából. Hazamegyünk. Már egy ilyen kis aprósággal képes volt a mennyekbe repíteni.

- Persze, menjetek. Holnap találkozunk. Nektek is ki kell ezt pihenni. Vigyázz rájuk fiam - fordult hozzám apa.

- Úgy lesz, ne aggódj - köszöntem el tőle.

- Neked is köszönök mindent tesó - léptem Nickhez, akivel megöleltük egymást.

- Nincs mit, tudod. Aztán most már vigyázz rájuk.

- Ezt megígérhetem - válaszoltam, majd szerelmem is megölelte Nicket.

A mi kis, vagy nem is olyan kicsi házunkhoz tartottunk. Néhány órával ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy akár valamikor is visszajövök ide. Azt meg főleg nem, hogy ilyen hamar és, hogy ismét együtt a feleségemmel. . . . .


/Kristen/

Nem tudom, minek betenni ezt, de kissé ideges lettem, amikor a házhoz értünk. Vagyis nem is inkább ideges, hanem izgatott.

Annyi idő után újra együtt Robbal. Kettesben.

Kisegített a kocsiból és így már elég nagy pocakkal a karjaiba kapott. A nyakába kapaszkodtam, így lépdelt be velem a házba, majd a hálóba.

Na, ettől a gondolattól még izgatottabb lettem. De jó értelemben.

Megállt velem az ágy mellett. Egy csókot leheltem a nyakára, és éreztem megremegni őt. Tetszett, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rá.

- Szeretlek - súgtam a fülébe érzékien.

Talpra állított, majd mélyen a szemembe nézett.

Ugyanezt a csodás érzést láttam az ő szemében is csillogni.

- Én is téged - érkezett a válasz korábbi vallomásomra.

- Egy pillanat és jövök - mondtam, majd a fürdőbe vettem az irányt.

Kissé rendbe szedtem magam, majd visszamentem hozzá. Még mindig ugyanott állt, ahol az előbb.

Tudtam, hogy ő is tudja, mi az, amire mindketten vágyunk.

- Biztos, hogy akarod? - kérdezte.

- Miért, te nem?

- Hogy kérdezheted ezt? El se tudod képzelni, mennyire kívánlak. De neked pihenned kellene és a baba. . .

- Neki semmi baja sem lesz. Attól lehetünk együtt. Terhes vagyok, nem beteg. Eszedbe ne jusson, hogy még meg nem születik, hozzám sem érsz.

- Azt hiszem, azt, ha akarnám, sem bírnám ki - mosolygott Rob.

- Helyes válasz - mondtam, majd egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és gyengéden ölelt magához, miközben ajkai az enyémet kutatták. Egyre szenvedélyesebben faltuk egymást, nyelveink is beszálltak a csatába, vadul kergetve egymást.

Annyi idő után ismét a karjaiban lenni leírhatatlan érzés volt. A gondolat, hogy ismét az övé leszek, testestől-lelkestől minden eddigi külön töltött időért kárpótol.

Kezei a derekamról lassan a pólóm szegélyéhez csúsztak, majd megéreztem magamon édes érintéseit, amitől a már jól ismert szikrák pattogni kezdtek közöttünk. Ujjait a hátamon simította végig, majd lassan levette rólam a felsőmet. Simogatásai forrón égették a bőröm, egyre jobban vágyva rá, hogy végre az övé legyek.

Gyengéden simított végig a pocakomon, majd elém térdelt és apró puszikkal hintette be a hasam, majd szinte álmélkodva nézte, mint aki alig hiszi el, hogy odabent növekszik a szerelmünk gyümölcse.

Felállt és felém hajolt. Rögtön ajkai után kaptam.

Egy percre sem engedve el egymás ajkait, levetkőztettük a másikat, míg már csak a fehérneműink választották el mostanra felhevült testünket.

Hirtelen eltűnt alólam a talaj. Rob a karjaiba kapott és finoman az ágyra fektetett.

Fölém helyezkedett, és végigsimított a karomon, mire jóleső borzongás futott végig rajtam. Apró csókokkal hintette be a nyakam, majd a szemembe nézett, amelyben hatalmas vággyal teli tűz lobogott. Először nem értettem tétovázásának okát, majd rájöttem, hogy ez amolyan engedélykérés akar lenni a folytatásra.

Nem bírtam tovább, kezem közé fogtam az arcát, így húzva közelebb magamhoz, és éhes keselyűként kaptam ajkai után. Ezután ő sem fogta vissza magát; a hajamba túrva rántott magához, miközben egymás ajkait becézgettük.

Szenvedélyes volt, ugyanakkor hihetetlenül gyengéd is. Minden mozdulatával ügyelt rá, nehogy ártson, főleg a babának, hogy rám ne nehezedjen vagy ilyesmi.

Kezei a hajamról lejjebb vándoroltak, így elérték a melleimet. Puha ujjai finoman érintették bőrömet, majd csókunkat abbahagyva kezei helyét a szája vette át. Amint nyelve játékát megéreztem a mellbimbóimon, egyre sűrűbben törtek fel a sóhajaim.

Nyelvével egyre lejjebb haladva csókolta végig testem, és mikor elért az ágyékomhoz, megszabadított az utolsó zavaró ruhadarabtól, a bugyimtól is.

Egy pillanatra abbahagyta, amit csinált, és vágytól perzselő szemekkel nézett végig előtte fekvő meztelen testemen. Pillantásaitól el is pirultam, amit hála a félhomálynak, valószínűleg nem látott.

- Most még gyönyörűbb vagy, mint valaha - mondta hirtelen teljesen elbűvölve.

Felültem és magamra rántottam, hogy egy vérforraló csókban forrjunk össze.

Kezei közben egy pillanatra sem pihentek, célt találva a lábaim közt tüntette el ujjait nőiességem forróságában. Minden mozdulatából áradt a gyengédség felém. Amint megéreztem magamban, belenyögtem a csókunkba. Egyre hevesebben mozgatta őket bennem finoman, majd egymás ajkaitól elválva egyre hangosabb nyögések szakadtak fel belőlem.

Mindennél jobban élvezhettem édes kínzását, mikor ujjai helyét a nyelve vette át. Abban a pillanatban, mikor mélyebbre fúrta nyelvét nőiességemben, éreztem, hogy menten a csúcsra jutok. Ez nem is váratott sokáig magára, hatalmas robbanással adta tudtomra testem, hogy beléptem a mennyek kapuján. Rob az ajkaimhoz hajolt egy édes csók reményében, amit meg is adtam neki.

Szerettem volna viszonozni a nekem nyújtott örömöket, ezért hanyatt döntöttem és a boxerét lerángatva róla, vettem kezembe merev férfiasságát. A hasam ezúttal kissé akadályozott a mozgásban és hogy kényelmes legyen, de eszemben sem volt panaszkodni. Így is kész voltam minden örömöt megadni neki, amit én megkapok tőle.

Végigsimítottam rajta, mire egy halk sóhaj hagyta el a száját. Először a kezeimmel kényeztettem kőkemény vágyát, majd nyelvemet is bevetve juttattam egyre közelebb az általam már átélt csúcsok felé.

Robnál ekkor szakadt el az a bizonyos cérna. Maga alá gyűrt, széttárt lábaim közé feküdt. Már én is csak arra vágytam, hogy végre az övé legyek.

Óvatosan rám feküdt, égető csókokkal halmozta el a nyakam, miközben belém hatolt.

- Szeretlek - suttogta közben.

Igyekeztem viszonozni a vallomását, ami nem ment könnyen. Az ebben a pillanatban rám törő érzésektől jóformán megnémultam.

Most éreztem magam igazán teljesnek. Eggyé olvadva vele. A karjaiban, amint szerelmünket bizonyítjuk egymásnak.

Ahogy megéreztem magamba csusszanni férfiasságát, nem bírtam ki, egy hangos sikoly hagyta el a számat. Ekkor rám kapta a tekintetét, de megmozdítottam a csípőm, jelezve, hogy minden rendben, így biztatva a folytatásra.

Kínzóan lassan kezdett el mozogni bennem, miközben érzéki csókok sokaságával halmoztuk el egymást. Lábaimat a dereka köré kulcsoltam, és fenekébe markolva próbáltam gyorsabb tempóra ösztönözni. Tudta is, mit akarok, és egyre gyorsabb, hevesebb lökésekkel sodort mindkettőnket a csúcs felé. Közben elszakadva ajkaimtól, a mellbimbóimat vette a szájába, még nagyobb örömet okozva ezzel nekem.

A beteljesüléshez értem, amit hangos sikollyal adtam a tudtára, majd pillanatokkal később ő is követett, és egy érzéki csókban egyesültünk.

Kihúzódott belőlem, mellém feküdt, és nedves testemet a mellkasára vonva magához vont. Ránk húztam egy takarót, mialatt éreztem lágy cirógatásait, ahogy ujjai a bőrömön táncolnak.

Egy csókot leheltem ajkaira, majd fejem visszahajtottam mellkasára.

Ujjai a hasamat cirógatták, miközben én kissé lejjebb tévedtem az ujjaimmal testén.

- Ejnye, de telhetetlenek vagyunk - hallottam a hangját a fülemben csengeni.

- Belőled sosem elég.

- Pihenned kellene.

- Biztos vagy benne? - kérdeztem tőle, miközben ujjaimmal ismét tettre kész férfiasságát simogattam.

- Ezért még megkapod a magadét - mondta mosolyogva, majd a következő pillanatban magára rántott és ott folytattuk egymás szeretését, ahol nemrég abbahagytuk.

Egész éjjel egymás karjaiban hódoltunk a szerelemnek, majd már hajnalodott, mikor Rob ölelő karjaiban szorosan hozzábújva ért minket az álom. . . . . .

2011. május 7., szombat

53.fejezet

Sziasztok! Itt is az új fejezet, nemtudom én személy szerint nem érzem valami hűű de jónak. Hát ilyen lett :DD Köszönöm annak a pár embernek akik komiztak az előzőhöz meg akik esetleg chatben, köszi nektek (L). Jó olvasást, pussz: Liz

Köszi Puszmónak :)





53.fejezet



/Kristen/




Rob még mindig a válaszunkra várt. Arca csak dühöt, fájdalmat és féltékenységet tükrözött.

- Szóval? Válaszolsz végre? - kérdezte többnyire tőlem.

- Sajnálom Rob, én . . . . .

- Tehát ti mégis. . . .

- Nem akartam, hogy így tudd meg - mondtam lehajtott fejjel.

- Azért elmondhattad volna, mielőtt hülyét csinálok magamból.

- Ne rá haragudj! Szeretem őt, és mint eddig mindig nagyon fontosak voltak nekem. Én akartam, hogy akkor mondja el, amikor megfelelő lesz a pillanat - felelte Bradly.

- Szóval így döntöttél? - kérdezte Rob.

- Igen. Sajnálom.

- Jó. Nem fogok tovább az utadban állni és könyörögni neked. De egy dologban biztos lehetsz. A lányomról nem mondok le. Nem fogja más felnevelni. Én vagyok az apja, ha tetszik, ha nem - mondta mérhetetlen fájdalommal a hangjában és a szemében.

Utáltam, hogy ezt teszem vele, de ez egyfajta bizonyítás nekem, hogy tényleg képes e megváltozni, és nem rögtön ostobaságokkal vádolni, ha csak egy férfi rám néz.

- Ezt mondanod sem kellett volna, tisztában vagyok vele.

- Az jó - morogta inkább magában.

Bradly még mindig mellettem volt, sőt végig a kezem fogta.

Ekkor jelent meg Lizzy.

- Te is tudtad? - fordult rögtön hozzá Rob.

- Én . . . .

- Tehát igen. Köszönöm neked is.

- Jobb, ha megyek, már semmi keresnivalóm itt.

- Nem kell, mi megyünk. Ez a te házad.

Bradly felsegített, addigra már Lizzy összeszedte a cuccaim. Rob végig nem nézett ránk. Lizzy is mérges pillantásokat vetett felém, de ő tudta, mire megy ki ez az egész.

Rob, ekkor nem értettem, miért, fogta magát és a konyhába ment. Értetlenül néztünk egymásra.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen viseli a vereséget. Eddig nem úgy mutatta - mondta nekem halkan Bradly.

- Mikor mondod el neki? Utálom így látni, és ő meg engem utál - kérdezte Lizzy.

- Ne aggódj! Ő rontott el mindent, de én helyrehozom - nyugtattam meg Lizzyt, akinek ezek után rögtön más terelte el a figyelmét. Bradly.

- Oké, menjetek, aztán ne tétovázz soká.

Bradly továbbra is a kezem fogta és mentünk ki a kocsihoz. Egész hazafelé úton a történteken töprengtem.

- Meddig hagyod szenvedni? - kérdezte Bradly, mikor leparkolt a ház előtt, ahol az elmúlt néhány hónapban Ashleyvel éltem.

- Csak holnapig - mondtam.

Bradly bekísért és miután ellenőrizte, hogy minden rendben van e, magamra hagyott. Előtte persze megköszöntem neki mindent.

A nappaliban telepedtem le.

Előttem volt Rob arca, amikor azt mondtam neki, hogy Bradly az, akivel maradok. Iszonyatos volt látni az arcát abban a pillanatban. Mégis tudtam, hogy ez szükséges, hogy tudjam, megérdemli, hogy megbocsássak neki.

A régi Rob, rögtön nekiesett volna Bradlynek, akár nekem is, na, nem szó szerint. Ez a Rob viszont elfogadta a döntésem, és tűrt, még akkor is, ha ő belehal a fájdalomba, hogy elveszít. Ez a Rob az, aki kell nekem, és ilyennek kellett volna lennie akkor is. Nem olyan forrófejűnek, hogy csak a saját verziójára építve elzavart és olyanokat vágott a fejemhez.

Azok után nemcsak én, hanem ő is megváltoztunk. Főleg ennyi külön töltött hónap után. És ő csakis jó irányban.

Tudom, és tudtam akkoriban is, hogy szeret. Akadtak vitáink a féltékenysége miatt nem is egyszer, és neki kell rájönnie, hogy ezen túl kell lépnie.

Nem egyszer mondtam neki, hogy semmi oka rá. Hogy csak ő az, akit szeretek, aki fontos nekem. Mégis minden velem valamilyen kapcsolatba kerülő férfira, vagy aki csak rám nézett, féltékeny lett.

Bíznia kellene bennem, és akkor is ezt kellett volna tennie. Meghallgatni, és nem rögtön másnak hinni.

De ezen már nem tudunk változtatni, csak jobbá tenni. Az utóbbi pár napban mióta újra találkoztunk, minden egyes tettével bizonyította, hogy még mindig szeret. És, hogy odáig meg vissza van a babáért is.

Nem utolsó sorban a mai tettével is. Képes volt elengedni, mert azt hitte, ezt akarom, hogy így döntöttem. Még akkor is, ha ezután ő szenvedni fog.

Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. Képesek leszünk helyrehozni a kapcsolatunk, és ha ő is akarja, még minden olyan lehetne, mint régen. . . . . .




/Rob/



Megsemmisülten ültem a konyhában, mikor Lizzy rám talált. Képtelen voltam neki is nekiesni, csak a föld alá akartam süllyedni.

Egyfolytában azt kérdeztem magamtól, hogy miért?

Miért tette ezt velem? Miért hitette el velem, hogy lát esélyt rá, hogy minden rendbe jöjjön köztünk, hogy még mindig jelentek neki valamit, mikor végül a másik mellett döntött?

Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne vessem ezt mind a szemére, és hogy ne essek neki annak az idiótának. Mégis lenyeltem mindent.

Az utóbbi időben, amikor mellettem volt, éreztem, hogy még mindig szeret. Amikor a karjaimban volt, és közel hozzám. Minden olyan volt, mint régen.

Vagyis ezek szerint csak én gondoltam így. Hiszen ő nem mellettem döntött.

És ez ellen nem tudok más tenni, csak elfogadni.

Mindent megtettem, hogy helyrehozzam, mégis hiába. Ezek után, bármennyire is fáj és szeretem őt, csak egy dolog érdekel. A születendő lányom. Őt nem fogom átengedni másnak, hogy mást szólítson az apjának, és más szeresse őt. Ha az anyját el is vette tőlem, a lányom nem fogja.

Ezek után már csak ő maradt nekem.

- Már megint? - kérdezte Lizzy, mikor az időközben megtöltött poharamra pillantott.

- Mit érdekel téged, mit csinálok? Menj és segíts nekik inkább - vágtam hozzá, de most rá is dühös voltam.

- Rob . . . .

- Nem érdekel Lizzy. Már nem. Mindent megtettem, mégse számít neki. Nem akar engem, ott van neki a másik. Nem érdekel, ha ő vele lesz boldog, legyen. Nekem csak ez számít. Pokoli lesz, mert az életemnél is jobban szeretem őt, de ha már nem tudom boldoggá tenni, és neki a másik kell, legyen. Ha ő boldog lesz, akkor megéri az áldozatot.

Nehezen hiszem el, hogy így lesz, de ő így akarja.

- És te mit akarsz?

- Elmegyek. Nem tudom meddig. Egy időre. Persze mindig tudni akarom, és fogom, mi van a lányommal, és ha itt az idő itt leszek. Őt nem fogom elveszíteni.

- Hová akarsz menni, és mikor?

- Holnap visszamegyek LA-be.

- Oké - felelte teljesen nyugodtan Lizzy.

Ekkor kattant be valami. Valami, ami nagyon nincs rendben itt. Valami bűzlik nekem, de nem tudom, mi. Vagy csak én látom rosszul a dolgokat.

Elég Rob, már hülyeségeket is gondolsz.

Felálltam a konyhából és miután kiürítettem a poharam, a nappaliba mentem.

Volt néhány dolog, amit nem akartam itt hagyni. A képeinket, amiken még boldogok voltunk. Összeszedtem őket, és néhány utolsó pillantást vetve arra a helyre, amire azt hittem, itt ismét boldogok lehetünk és az ajtó felé vettem az irányt.

- Hazamegyünk? - kérdezte Lizzy.

- Igen, csomagolni akarok.

Bezártunk a házat, amiről néhány szomorú és csalódott pillantás után elvettem a szemem és elindultunk haza.

Semmit sem akartam csak egyedül lenni. Lizzy úgy is mindent elmond nekik.

Anya kérdő pillantást vettem felém, de csak elmentem mellette és a szobámba indultam csomagolni. Közben megrendeltem a jegyem holnapra.

Holnap mindennek vége lesz. Vagyis már most is vége van. Mindennek........





/Kristen/



Másnap reggel szó szerint Lizzy rontott be hozzám.

- Azt hiszem, sietned kell - mondta Lizzy.

Időközben befutott Bradly és Nick is, én pedig nem értettem, mi van.

- Miért? Mi a baj?

- Rob . . . . .

- Mi van vele? Baja esett, mondd már - kértem kétségbeesettem, miközben igyekeztem a rémképeket elhessegetni a fejemből, amikor elöntött a pánik.

- Rob elutazik. El akar menni. Mindjárt indul a gépe.

- De mikor? És hova akar menni?

Lizzy ekkor szinte szóról szóra elmesélte, miket mondott neki Rob. Ezek után megsemmisülve ültem a kanapén.

- Igyekezned kell, ha utol akarod érni és helyretenni mindent - mondta Lizzy.

- Kiviszel a reptérre? - fordultam Nickhez.

- Oké, nyomás. Remélem, még nem késő - mondta, majd gyorsan már amennyire tőlem telik, felöltöztem, persze közben vigyázva magamra.

Nick vezetési stílusának hála gyorsan kiértünk a reptérre, ahol rögtön őt kezdtem keresni, remélve, hogy még nincs késő. . . . . .





/Lizzy/



Bradlyvel mi itt maradtunk.

Csak remélni tudom, hogy Kris időben megtalálja az öcsém és mindent rendbe hoznak.

Nem tetszett az a hülye ötlet, de Kris így akarta. Azt hiszem, Rob jól vette az akadályt. Kris most már biztos lehet benne, hogy ő bármit is akar, Rob mellette van és képes elfogadni azt is, hogy más mellett dönt, ha azzal ő boldog, még akkor is, ha ezzel ő szenved.

Rob sose volt egy nőfaló típus, még ha az újságok annak is festik le. És Kristen teljesen megváltoztatta őt. Sohasem volt önző, ezek után főleg. Csak az számít neki, hogy Kristen boldog legyen.

Én is csak egy ilyen pasit szeretnék kifogni, aki így ilyen őszinte szerelemmel szeretne. És ha ennyi mindenen is mentek át az utóbbi időben, végül csak boldogok lesznek, és ez a legfontosabb. Persze, ha Kris időben megtalálja őt.

- Remélem, még időben odaérnek - hallottam meg Bradly hangját, ami kirángatott a gondolataimból.

- Én is. Azt hittem, hogy te. . . .

- Igen. Én szerettem volna többet tőle, vagyis azt hittem. De látom, hogy ő imádja a férjét a félreértések ellenére is, és ő is imádja Kristent. És azt hiszem, ezzel a tettével, hogy képes elengedni Krist, ha ő azt hiszi, hogy velem akar lenni, ezzel meggyőzte Kristent.

- Nem mindenki képes elengedni azt, akit szeret. Nem lehetett könnyű a testvérednek. De az igaz, hogy egy igazi kincset dobott el magától hónapokkal ezelőtt. Így megértem Kristent is, hogy valamelyest vissza akart vágni neki, vagy nem is annyira visszavágni, hanem meggyőződni, ha akármilyen félreértés alakul ki köztük, a testvéred nem esek neki rögtön és vádolja alaptalanul.

- Ez igaz. Kissé forrófejű volt mindig is, főleg ha Kristenről volt szó. Annak idején ő Nick menyasszonya volt.

- Ezt tudom, meg is lepődtem, mikor Kristen bemutatta, de azt sosem mondta el, hogy lett végül Rob felesége, és hogy van még mindig ilyen jóban Nickkel, és hogy a két testvér hogy nem utálta meg egymást.

Nem tudom mi van velem, de valami különös dolog történik velem, mióta először láttam ezt a pasit. De ő Kris iránt érez valamit, legalábbis ahogy láttam, vagy nem tudom. . .

- Elég sok mindenen mentek keresztül. Mikor megismerkedtek, Rob akkor jött haza év végén az ünnepekre. Akkor mutatta be neki Nick Kristent, mint a menyasszonyát. Nickkel is szerették egymást, és régóta együtt is voltak, de az már másfajta, inkább baráti szeretet volt. Robbal más volt. Az első pillanattól szikrák pattogtak köztük, és rögtön fellobbant a szerelem lángja. Az igaz szerelemé. Sokáig titkolták, és végig, míg Rob itthon volt, együtt voltak. De eljött az a nap, amitől féltek. Robnak vissza kellett mennie LA-be. Kris még mindig Nick jegyese volt, ide kötötte minden, Robot pedig oda a munkája.

- Ejha. Nem volt könnyű dolguk.

- Tényleg nem. Nagyon nehéz volt elválniuk, és azt hitték, akkor ott a vége. Egy hónapig szenvedtek mindketten. Nick ekkor ment el Robért és hozta haza.

- Hazahozta? De honnan. . . . Úgy érted ő tudta, hogy.. . .?

- Igen. Tudta, hogy ők titokban együtt voltak. Nick látta szenvedni Krist emiatt, még ha ő igyekezett is Nick miatt leplezni. Nick hazahozta Robot, de előtte ők mindent megbeszéltek. Nick is szerette őt, de máshogy, mint Rob. Rob mérhetetlen szerelemmel imádja és szereti Kristent. Akkor találkoztak újra. Az a pillanat, mikor Kristen újra meglátta Robot, és hogy Nick félreállt, hogy ők boldogok legyenek, hihetetlen volt. Kristen ekkor döntötte el, hogy mindent hátrahagy. A barátait, a tanulmányait, a családját, az otthonát és Robbal elköltözött LA-ba. Rob egy házat vett kettejüknek. Ott éltek, és dolgoztak.

- Igen. Láttam Kristen filmjét. Fantasztikus volt.

- Bizony. Egyszerre forgatták Rob filmjével. Ekkortájt volt egy kis pihenőjük, amikor elutaztak a barátaikkal. Rob ekkor titokban szervezte meg az esküvőjüket, a szintén titkos Párizsi lánykérés után. Összeházasodtak, de nemsokára akadtak félreértések köztük Rob akkori és Kristen filmbeli partnere miatt. Miatta volt ez a veszekedés is köztük, és ezután hagyta el Kris Robot és jött ide elbújni.

- Ez hihetetlen. Mennyi mindenen mentek keresztül. És le sem tagadhatnák, hogy még mindig imádják egymást. És az, amit Nick tett, fantasztikus. Ugyanezt tette most Rob. Képes volt, lenne félreállni Kris boldogságáért.

- Igen. De az óta is szeretik egymást Nickkel, persze csak barátokként. Nick annak idején, mikor Kris megismerte Robot, szintén belebolondult valakibe. Rob egyik kollégájába, akik az ünnepekre jöttek ide Robhoz. Ők is titokban persze. Bár az övéké nem az elején volt akkora szerelem, de már jó ideje együtt vannak és ők is boldogok.

- Micsoda sztorik. Itt zajlottak az események. Remélem, Kristenékkel is rendbe jön minden. Megérdemli, hogy boldog legyen a lánya apjával. Köszönöm, hogy elmesélted.

- Nagyon megkedveltem Kristent, és azt hittem, több is ennél, de most én vagyok hasonlóképp, mint Kris, annak idején az öcséddel. Azt hiszi, hogy többet érez valaki iránt, míg nem találkozik Vele.

- Ezt hogy érted?

- Kris elmondta, hogy nincs most senkid... - kezdett bele Bradly, és én azt hittem, ott menten kiugrik a szívem a helyéről.

- Tényleg nincs - böktem ki nehezen.

- Esetleg, ha lenne kedved, elmehetnénk valahova valamikor - mondta kissé félénken az a pasi, akit eddig mindig elég határozottnak láttam, ez alatt a rövid idő alatt, amióta bemutatott neki Kris. Amiért azt hiszem, örökké hálás leszek neki.

- Örülnék neki - feleltem mosolyogva, miközben Bradly közelebb jött hozzám. Csupán néhány centire volt tőlem, és a tekintete ismét fogva tartott. Annyiszor láttam az öcsémet így nézni Kristenre, sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz valaki aki rám is így fog nézni, és hogy van rá esély, hogy én is megtalálom a szerelmet.

Megfogta a kezem, és ujjaink rögtön összekulcsolódtak.

- Kezdhetnénk egy ebéddel. Tudok egy fantasztikus kis helyet - szólalt meg Bradly. Amíg várakozunk a hírekre - tette hozzá nevetve.

- Mehetünk - vágtam rá gondolkodás nélkül és kézen fogva indultunk el, hogy jobban megismerjük egymást. Addig is kellemesen töltjük az időt, amíg várunk, mi lesz Kristennel és Robbal. Csak azt remélem, hogy velük is rendbe jön minden.




/Rob/



Reggel elég fáradtan keltem. Végül is nem sokat aludtam az éjjel. Anya jött be hozzám reggel és mondtam el neki nagyjából mindent. Nem nagyon akarta elhinni, hogy Kristen így döntött. De ez ellen sem ő, sem én nem tudunk mit tenni.

Tomot is csak leráztam reggel. Nem volt kedvem senkihez. Csak el akartam menni innen.

Lassan ideje volt indulnom.

Elköszöntem a lányoktól, és anyuéktól is, akik nagyon rá akartak bírni a maradásra, és hogy harcoljak tovább. Nem akartam. Ha ő sem, akkor én minek tegyem?

Kellannal is beszéltem, ő még marad Ashleyvel. Elizabethék is maradnak még egy kicsit, így egyedül megyek vissza LA-be. Ha minden igaz, Steph talált nekem egy új szerepet. Legalább lesz, ami leköti a figyelmem.

Elköszöntem mindenkitől, a lányoktól és Nicktől is, és a reptérre indultam, hátrahagyva magam mögött mindent és Őt.

Szerencsére nem volt millió fotós a reptéren, de persze azért voltak.

Nehéz volt még mindig elfogadni és elhinni, hogy ő már nem lesz velem. Soha. Közben azon is töprengtem, hogy eladom a házunkat. Képtelen lennék oda visszamenni, így, hogy már nincs velem. Azt hiszem, visszamegyek a lakásomba. Nekem az elég lesz.

Még nem tudom, mit hogyan. De lesz még időm mindent átgondolni. Mi, hogyan lesz tovább. Az biztos, hogy egyedül lesz ez a tovább. Vagyis addig, amíg meg nem születik a lányunk. Őt nem fogom elengedni. Már csak ő marad nekem belőle, a szerelmünkből.

A gondolataimat a hangosbemondó szakította félbe, ami a beszállásra hívta fel a figyelmem.

Ideje indulni. . .

Fogtam a csomagjaim és elindultam.

Már átadtam a jegyem, mikor egy hang állított meg. Az Ő hangja. Azt hittem, csak képzelődöm. De hátra pillantottam és ott állt Ő, Nick mellett.

- Nem kellett volna kijönnötök elköszönni - mondtam.

- Nem ezért jöttünk - felelte Kris.

Képtelen voltam levenni a szemem róla. Gyönyörű volt, mint mindig. Ekkora azonban már még több fotós kattintgatott. És kérdések sokaságát zúdították felénk, többnyire a hónapok óta bujkáló Kristennek, és a nyilvánvaló tényről, hogy terhes. Még szerencse, hogy a kapun nem jutottak át, így csak messziről fényképezhettek.

- Majd elküldöm az ügyvédem a papírokkal. Gondolom, el akarsz válni, hogy hozzámehess.

- Uram, be kell szállnia - hívott egy nő és ideje volt indulnom.

- Mennem kell. Vidd őt vissza hozzá Nick.

- De én nem akarom, hogy elmenj - mondta elég hangosan Kristen.

- Szeretlek, Rob. Csak téged, és senki mást. Ami tegnap történt, sajnálom. Lizzy szerint hülyeség volt, de tudni akartam, hogy jól döntöttem e.

Ekkor azonban már végképp nem értettem semmit.

- Biztos akartam lenni benne, hogy megváltoztál. Hogy nem fogsz rögtön az első félreértés miatt kételkedni bennem, és ha lesz ilyen, engem hallgatsz meg és nem másnak hiszel. Ebben segített Lizzy és Bradly. Nem szeretem őt. Csak téged. És egy kicsit vissza is akartam vágni, a sok szenvedésért, és azokért, amiket akkor vágtál hozzám. Sajnálom - fejezte be a mondandóját Kristen, és én még mindig döbbenten álltam ott.

- Szóval erre ment ki az egész?

- Igen. Ne haragudj!

- Megérdemeltem. Azok után, amiket akkor mondtam neked - hajtottam le a fejem. Majd éreztem, hogy elém lép és kezével felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek.

- Elég sok mindent elrontottunk mindketten, de nekünk kell helyrehozni. Mindketten elég sokat szenvedtünk, de tudom, hogy te is sokat változtál, és ha képes vagy megbocsájtani ezt nekem, akkor. .. . .

- Neked kell megbocsátanod. Te csak visszaadta azt, amit érdemeltem. Azt hittem, hogy elveszítettelek. . . .

- Soha. Akármi is történt, mindig is szerettelek. Csak téged, és soha senki mást.

- Pokoli érzés volt látni, ahogy ő és te. . .

- Sajnálom. Az utóbbi időben csak azt bizonyítottad, hogy szeretsz és megváltoztál. Erre akartam bizonyítékot. Hogy nem fogsz első adandó alkalommal, ha félreértés lesz köztünk, nekem esni.

- Soha többé. Remélem, nem lesz ilyen, és ha mégis, megbeszéljük. Akkor is ezt kellett volna tennünk. Meghallgatnom téged.

- Felejtsük el. Csak a Most a fontos.

- Ez akkor azt jelenti, hogy kapok még esélyt? - kérdeztem.

- Nem - mondta Kris, és engem ismét elfogott a félelem, de szerencsére feleslegesen.

- Nem te, Mi. És a szerelmünk. - felelte mosolyogva.

- Szeretlek - suttogtam, most csak ennyire futotta tőlem. Még mindig alig akartam elhinni, hogy ez igaz. Hogy itt van velem, hogy szeret, és én vagyok az, akit választott. Minket.

- Én is szeretlek - válaszolta mosolyogva, miközben karjaim a derekára csúsztak és közelebb húztam magamhoz, ő pedig az ölelésembe simult.

Most éreztem csak igazán boldognak és teljesnek magam. Vele, vagyis velük a karjaimban.

- Szeretlek. Mindkettőtöket - simítottam az egyik kezem a pocakjára.

- Mi is téged - hangzott a boldog válasz, majd megkaptam azt, amire hónapok óta vágyom, és amire az utóbbi napokban mindennél jobban áhítoztam.

A csókját.

Amint ajkaink egymáshoz értek, a rég érzett, boldogság, mámor és szerelem, tornádóként söpört végig rajtunk. Édes ajkai az enyémmel együtt mozogtak, a mennyekbe repítve mindkettőnket.

Boldogan csókoltam őt, csókoltuk egymást, miközben szorosan a karjaimba simult.

Ennyi hónapig távol tőle, nem is gondoltam, hogy valaha, főleg az elmúlt órák után, lehetek még ennyire boldog. És most az voltam. Életem szerelmével a karjaimban, aki nem mellesleg a szerelmünk gyümölcsét hordja a szíve alatt. . . . .