47.fejezet

Sziasztok!Ki is cseréltem a javítottra amit köszi Puszmónak :). Tettem képet a fejezet elé, inkább twilightos szerintem, de fantasztikus. Van még pár ilyen pocakos szép Kristen képem majd a fejlik mellé felkerülnek :). Addig is jó olvasást, és várom a véleményeket, az előzőhöz pedig köszönöm őket. És itt már ha még eddig valaki nem sejtette fény derül, hogy miért kértem a véleményetek egy lánynévhez. És felbukkan egy régi - új szereplő ha elolvassátok kiderül, hogy ki, és az is, hogy talán milyen szerepe lesz? :) Jó olvasást. Pussz: Liz

47.fejezet



/Rob/




A napok csak teltek, én pedig az otthonom magányába temettem magam.

Senkit sem voltam képes elviselni magam körül, pedig voltak páran.

Többek között Tom, és már a szüleim is.

Miután rájöttem, hogy Kristen itt hagyott, és napokig semmit sem tudtam róla, hazatelefonáltam.

Csak tudni akartam, hol van, de nem jártam szerencsével. Nem ment haza. Ekkor persze a család is pánikolni kezdett, hogy mi történt velünk, hogy miért keresem Kristen, hogy miért nincs velem?

Előbb utóbb úgy is megtudták volna, hogy mi történt, így elmondtam nekik. Nemcsak az én, hanem az ő szülei is megdöbbentek.

Váltig állították, hogy ez csak félreértés, és hogy Kristen nem lenne erre képes.

Még Nick is mellette állt, mikor a fejéhez vágtam, hogy őt is megcsalta, méghozzá velem. Akkor miért ne tehette volna ezt meg még egyszer?

Anyáék már másnap itt voltak velem.

Azóta nem tágítanak mellőlem. Kris szülei pedig a nővéreimmel együtt Őt keresik.

Mióta elment itthonról, senki se tud róla semmit. Mintha a föld nyelt volna el. Tom felhívta Davidet, de ő sem tudott sok újat mondani.

Kristen beszélt vele, de annyit mondott neki, hogy elmegy. David sem repesett a hírtől, hiszen lett volna még jelenése a film miatt, de mivel a nagyján már túl voltak, elengedte.

Nem mondom, hogy engem nem öntött el a félelem amiatt, hogy senki sem tud róla semmit, de emellett rögtön másra is gondoltam.

Megkértem Tomot, hogy nézzen utána Mikenak. Davidnél érdeklődött nála. Napok óta senki sem tud róla semmit.

- Na, látod. Felesleges aggódni miatta. Biztos Mikeal van megint - mondtam a családom füle hallatára.

- Nem tudhatod fiam - szólalt meg anya.

- Nem gondolod, hogy hinned kellett volna a feleségednek?

- Néztél te azokra a képekre, anya? Te mit hinnél? És most is puszta véletlenségből tűntek el egyszerre, ugyan..... - nevettem fel már kínomban.

- Amíg nem tudjuk, hogy hol van, semmi sem biztos - mondta ezúttal apa.

- Hát, számomra elég világos a helyzet. Sajnálom, hogy ti nem így látjátok.

Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy most is együtt vannak. Ezért sem aggódtam érte annyira, mint a többiek. Miért tűntek volna pont egyszerre el?

Képtelen voltam nem arra gondolni, hogy a feleségem, akiről eddig azt hittem szeret, és hogy csak az enyém, most is más karjaiban van. És ki tudja, hányszor volt ez így, mióta együtt vagyunk?

Az ellenkezőjéről ezek után senki sem tudott meggyőzni. Még Nick sem, aki szintén meglátogatott, de valami fontos dologra hivatkozva hazament.

Furcsa volt ez is, de nem firtattam. Biztos valami dolga van. Nagyon fontos lehet, mert nagyon törte a fejét valamin, és mintha beugrott volna neki a megoldás, így elment, hogy utána járjon. Még Nikkit is itt hagyta, aki szintén megpróbált a lelkemre beszélni, hogy keressem meg Kristent.

Amit nekem eszem ágában sem volt megtenni. Azért, hogy Mike karjaiban találjak rá? Így is piszkosul fáj, nem akarok rátenni még egy lapáttal.

És a napok múlásával mégis csak rosszabb lett minden. Kristen szülei is egyre kétségbeesettebbek lettek lányuk eltűnése miatt. Még szerencse, hogy emiatt nem engem okoltak.

Ők sem tudták, mit is gondoljanak. A lányuknak, vagy a képeknek higgyenek ,miszerint Kristen megcsalt.

Többször kértek mégis, hogy keressem meg őt, és beszéljük meg. Biztos van magyarázat erre. Én már ebben sem hittem. Makacsul tartottam magam ahhoz, hogy megcsalt. És ezt senki sem tudta kiverni a fejemből.

Egyik nap Kellan állított be, aki szintén megpróbált jobb belátásra bírni, és rávenni, hogy a feleségemnek higgyek.

Mint a többieket, őt sem nagyon hallgattam végig. Csak egyedül akartam lenni, és alkoholba fojtani a bánatomat. Ez többnyire sikerült is.

A család nem nézte jó szemmel, de nem tudták kivenni a kezemből. Már csak ez marad nekem, hogy elfelejtsem a fájdalmat, amit az imádott nő elvesztése okoz.

Egy valamit mégis furcsállottam. Kellan egyedül jött Kristen mellett kampányolni. Ashely nem jött vele, pedig a lányok közül talán ő áll a legközelebb Kristenhez.

Mikor rákérdeztem, ő hol van, csak annyit mondott, hogy dolga akadt és el kellett utaznia. Nem is faggattam tovább.

A napok múlásával minden egyre rosszabb lett. Egyre mélyebbre csúsztam a lejtőn, amin nem volt megállás. A családom pedig hiába próbált megállítani, nem sikerült.

Csak az elszúrt boldogságomra tudtam gondolni. És, hogy minden tovaszállt.

A legrosszabb pedig az volt, hogy még így is mindenhol csak Kristent láttam, és hiába tudom, hogy megcsalt, és ki tudja, biztos most is Mikeal van, mérhetetlenül hiányzik.

És ezen az sem segít, hogy mindenhol csak őt látom. Ő mosolyog vissza az újságokról, a tévéből és mindenhonnan, ahol feltűnik a filmjével kapcsolatban.

Egyik nap megkértem Davidet, hogy küldje el nekem a filmet. Ő semmit sem kérdezett arról, mi történt velünk, szerencsére.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - szólt Tom, mielőtt meg akartam nézni a filmet.

- Látni akarom - szóltam rá, majd a családdal megnéztem a filmet.

Azoknál a bizonyos jeleneteknél, még a kezem is ökölbe szorult, mikor ismét Mike karjaiban láttam a feleségem.

A második ilyen után menekültem ki a szobából, és szinte rombolni kezdtem a hálóban. Mindent, ami a kezem ügyébe akadt.

Anyáék riadtan jöttek utánam, és nézték végig, amíg a földre süllyedek.

- Minden rendbe jön, kicsim. Elő fog kerülni és tisztázzátok, mi ez.

- Elég világos az egész. Nincs mit tisztázni. Elvesztettem, és nem az én hibámból - mondtam.

Mindenki hinni próbált Kristennek, és hogy ez az egész nem igaz. Én nem tudtam. Képtelen voltam rá.

A nap minden percében magam előtt láttam őt annak a szemétnek a karjaiban. Ennek elkerülése érdekében mindig alkoholhoz nyúltam.

Egy idő után már senki sem tudta nézni, amit művelek.

- Ebből most volt elég fiam. Azonnal fogod magad és hazamegyünk. Jót fog tenni - mondta apa.

- Ott is minden rá emlékeztet. Miért lenne ott jobb?

- Nekünk haza kell mennünk, és nem fogjuk hagyni, hogy itt pusztítsd magad, szóval erről nem nyitok vitát- mondta határozottan apa.

Nem volt mit tenni.

Összecsomagoltunk, és magam mögött készültem hagyni mindent, amit itt éltem meg vele. Kellanék átjöttek, mielőtt indulni készültünk, és még egyszer megpróbáltak a lelkemre beszélni, most is hiába.

Semmit sem akartam, csak egyedül lenni, és örökre elfelejteni mindent, hogy ne a nap minden percében rá gondoljak.

A szüleimmel és Kristen szüleivel így hát úton voltunk Londonba. Tudtam, hogy ott sem lesz semmivel jobb, de apáékkal nem lehetett ellenkezni.

Tom hátrahagyta Emiliet, akivel az utóbbi hetekben egyre szorosabb lett a viszonya, de ő is hazajött velünk.

Haza se akartam jönni, hiszen itt is minden emlék, minden tárgy hozzá köt. Itt ismertem meg, itt szerettem bele, itt voltunk először együtt. Minden itt kezdődött.

És úgy érezem itt is ér véget. Véglegesen............

Miután hazaértünk, rögtön a szobámba mentem. Még belépni is fájt oda. Mindenhol őt láttam, és éreztem.

Az ágyamra vetettem magam, és csak egyet kívántam. Hogy minden olyan legyen, mint régen.

Délután anya kiabált fel nekem, hogy menjek le a nappaliba. Jules volt itt Cameronnal. Volt egy olyan érzésem, hogy nem hiába voltak itt.

- Kristen ma telefonált.............




/Kristen/



- Legalább a családodnak telefonálj haza - kérte Ashely egyik nap.

Már jó pár hete, hogy eltűntem.

- Nem akarom, hogy megtudják, hol vagyok, azt meg főleg nem, hogy terhes vagyok. Így is minden velem van tele.

Az összes magazin, és újság velem van tele. Többnyire a filmmel, de sok helyen felmerült már a kérdés: Hová tűnt Kristen Stewart?

Reméltem, hogy erre a kérdésre senki sem tudja meg a választ.

- Nem kell megtudniuk, de legalább tudják, hogy mégis jól vagy.

- Majd meglátom.

Ashleyvel hetek óta ebben a Londoni kis faluban bújtunk meg. Vele és a babámmal.

Most csak ő volt az, aki értelmet adott az életemnek, miután jóformán az apja megtagadott minket. Amit sosem leszek képes megbocsátani neki.

Mégis volt egy érzés, amit ennek ellenére sem tudtam kiölni magamból. A hiányát. Hiányzik.

Kellan elég sokszor telefonált. Persze ilyenkor mindig megtudtam valamit Robról.

Már mindkettőnk családja tud arról, hogy mi történt. Ettől féltem csak igazán. Hogy Rob előadja nekik azt a sok hazugságot, amit rólam gondol, és hogy ők is hisznek majd a képeknek, akárcsak Rob.

Ezért sem akartam beszélni velük. Féltem, hogy ők is ellenem fordulnak, és képesek elhinni, hogy megcsaltam Robot.

Ha minden igaz, Mike is pont eltűnt. Akárcsak én. És persze Rob most is azt hiszi, hogy együtt bujkálunk valahol.

Nem hisz nekem. Soha nem is hinné el, ha azt mondanám, hogy ez nem igaz. Nem bízik bennem - zakatolt a gondolat a fejemben.

Ashley még elmondta, hogy Rob ennek ellenére is hasonló állapotban van, mint én, csak ő italba fojtja a bánatát.

Nem tett jót, ilyeneket hallani róla, de ezúttal mégsem tudtam sajnálni. Csak magának köszönheti. Az ő hibája.

Ha nem támad nekem rögtön, és a feleségének hisz néhány vacak kép helyett, akkor most nem itt tartanánk.

Együtt örülhetnénk a babának, akit várunk. A Mi babánknak.

Most csak ez a kis csöppség az, aki erőt ad nekem. És napról napra nagyobb lesz.

Igyekszek nem állandóan szomorkodni és idegeskedni, mivel az neki sem tesz jót.

Bele is halnék, ha valami baja esne. Már csak ő maradt nekem Belőle.

És Ashleynek, akinek nem tudom eléggé megköszönni, hogy itt van velem.

- Egyet azonban mégis kérek.

- Amit akarsz - mondta.

- Egy szót se akarok többet hallani róla. Nem érdekel. Most már csak a gyermekemnek fogok élni. Ha kell, egész életemben távol mindenkitől.

- Rendben. De a végével nem értek egyet. Legalább a családodnak szólj.

- Ha nem akarod, egyelőre a babáról ne szólj, de legalább valami életjelet adj magadról - kérte Ashley hiszen már pár hete senki sem tud rólam semmit.

- Rendben - mentem bele.

Mindenképp, ha beszélek is valakivel, azok a szüleim lesznek. Így is tettem.

Felhívtam anyát. Ettől a beszélgetéstől is rettegtem. Féltem, hogy őket is ellenem fordította Rob.

- Végre kicsim. Már annyira aggódtunk. De hol vagy és mikor jössz haza?

- Jól vagyok anya. Nyugodj meg. Egyelőre nem megyek haza.

- De miért kicsim? Miért mentél el, beszélned kellene Robbal.

- Gondolom, ti is neki hisztek.

- Nem. Nem tudom. Ő váltig állítja, hogy minden igaz, és hogy most is azzal a férfival vagy.

- Sejtettem. De csak, hogy eláruljam, nem vele vagyok. Egy barátnőm van velem. És jól vagyok. De ha megkérhetlek, neki ne mondj semmit. Én sem érdekeltem őt, mikor nem hallgatott meg.

- Ha tényleg nem történt semmit, gyere haza és beszéljétek meg. Rob is itthon van.

- Mi? Hol itthon?

- Itt, Londonban.

Amint ezt kimondta anya, a szívem őrült iramban kezdett száguldani. Itt van - mondogattam magamban.

Hetek óta nem láttam őt, és most szinte egy karnyújtásnyira van. Akaratlanul is eszembe jutott, mennyire hiányzik, és mennyire vágyom a közelségére.

Elég Kristen. Ő nem akar téged. Sem a gyereked - róttam meg magam.

- Nem megyek haza. Egy ideig biztos nem. Egyedül akarok lenni. Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, jól vagyok, és ne aggódjatok.

- Mikor hívsz megint? Mondd el, hol vagy kicsim, legalább nekem.

- Sajnálom anya, de nem.

- Majd felhívlak. Szeretlek titeket, és Claireéket is. Szia - köszöntem el tőle, majd letettem.

Ashley látta rajtam, hogy eléggé megviselt ez a beszélgetés. Rögtön leült mellém és átölelt.

- Itt van - suttogtam.

- Ki? - kérdezte rögtön, mikor még nem tudta, kire gondolok.

- Rob. Hazajött. Anyáék és Claireék is, miután nála voltak LA-ben, hazahozták. Itt van, Ash.

- Látod. Beszélj vele. Meg tudjátok oldani ezt is.

- Nem. Nem hisz nekem. Sőt, most is azt hiszi, hogy Mikeal vagyok. Továbbra sem változott a véleményem. Nem akarok tudni róla. Csak a gyermekemnek fogok élni.

- Rendben. Én melletted vagyok.

- Köszönöm - öleltem meg barátnőmet.

Hiányoztak anyáék, jó volt legalább a hangját hallani. És nemcsak ők, hanem Lizzyék is, és mindenki.

Nem tudom, mikor látom őket újra. De most még magányra vágyom. Végül is mégsem vagyok egyedül - simítottam a kezem a hasamra.

Ilyenkor mindig boldogabb lettem, reménnyel teltebb, mikor a babámra gondoltam. Az én kis csöppségemre, akit alig várok, hogy a karjaimban tarthassak.

Mégis ilyenkor akaratlanul, de bánat is társult a boldogság mellé. Amiatt, hogy az apja nélkül kell, felneveljem ezt a csöppséget. . . .


A hetek csak teltek és a pocakom egyre jobban kezdett látszani. Már a negyedik hónapban jártam.

Mégis hiába teltek a hónapok, a bánatom mégsem csökkent. Nap, mint nap kínzott a hiánya. Igyekeztem nem gondolni erre, és itt volt a kisbabám, aki erőt adott ehhez. És Ashley.

Kellan azóta többször is meglátogatott minket. De hiába mondtam Ashleynek, hogy nem élheti az egész életét itt bujkálva velem, addig mindenképp velem akart maradni, amíg megszülöm a picit.

Aminek a pillanatát egyre jobban vártam.

London egy eldugott kis faluja mellett volt a kis házunk, és szerencsére a faluban senki sem ismert fel minket, eddig. És többnyire, ha kellett valami, Ashley szerezte be.

Már rengeteg kis ruhát és játékot vett a kicsinek, akinek eddig nem akartam tudni a nemét. Azt akartam, meglepetés legyen, de a kíváncsiságom eddig bírta.

Ashley pedig egyik nap hihetetlen meglepetéssel állított be.

- Jó napot, Kristen - állt az ajtóban a jóképű doktor, aki megállapította még hónapokkal ezelőtt, hogy állapotos vagyok.

- Üdvözlöm, de mi járatban itt?

- Londonban volt dolgom, és itt élnek a rokonaim és úgy döntöttem, itt töltöm a szabadságom. Ezért keresett fel Ashley.

- Nem kellett volna, hogy zaklasd a doktor urat emiatt. Találtunk volna itt is orvost - pillantottam Ashleyre

- Ez nekem öröm. Egy ilyen gyönyörű kismamát megvizsgálni.

- De ha lehet ,akkor tegeződjünk. A nevem Bradly.

- Rendben - mondtam mosolyogva, majd leültünk a nappaliban.

- Ha most alkalmas lenne, akkor elmehetünk az itteni rendelőmbe és megvizsgállak titeket, és úgy hallottam, a pici nemére is kíváncsi vagy - pillantott Ashleyre.

- Igen - válaszoltam boldogan.

Csak ilyenkor voltam boldog. Ha a gyermekemről volt szó. A többi mást igyekeztem elfelejteni. Néha felhívtam anyáékat, de ilyenkor hallani se akartam róla. Így hónapok óta semmit sem tudok felőle.

De mivel ő eddig sem hitt nekem, és nem nagyon törte magát az ellenkezőjére, engem sem érdekelt többé. Legalábbis próbálom így gondolni.

- És hogy hogy itt is van rendelőd?

- Sokat vagyok itthon is, és itt is vannak betegeim - válaszolta Bradly.

- Mikor mehetnénk?

- De türelmetlen a kismama - mosolyogtak.

- Igen. Alig várom, hogy megtudjam, kisfiú vagy kislány.

Örültem, hogy Bradly semmit sem kérdezett az apjáról. Gondolom Ashley szólt róla, hogy hanyagoljuk a témát ,ezért hálás voltam neki.

Átöltöztem, hála a Londoni időnek, ami sokkal hűvösebb, mint a napsütötte LA-ben, kissé melegebb ruhákat vettem magamra. Amik egyre nagyobbak lettek az egyre növekvő pocakom miatt, amire mindig büszkén és boldogan simítottam a tenyerem.

Felöltöztem és Bradly kocsijával a városba indultunk.

Nagyon reméltem, hogy nem futunk össze senkivel, de szerencsére nagyjából Ashley beavatta Bradlyt, így ettől nem kellett félnem.

Amint megérkeztünk Bradly magánrendelőjébe, egyre izgatottabb lettem. És szomorú is.

Akaratlanul is az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha Rob mellettem lehetne. Így együtt örülhetnénk ennek a kicsinek.

- Még mindig meggondolhatod. Beszélj vele - pillantott rám Ash, mikor látta, hogy elgondolkoztam.

- Nem - vágtam rá határozottan. És nem is firtatta tovább.

Levetkőztem, amennyire szükséges volt, hogy Bradly megvizsgálhasson.

- A pici teljesen egészséges. Minden a legnagyobb rendben. És a neme pedig… -Bradly habozott egy kicsit.

- Mondd már - kértem mosolyogva a saját türelmetlenségemen.

- Kislány - mondta.

- A kislányom - pillantottam az ultrahangos monitorra, ahol láthattam is a bennem növekvő kis életet. Hallottam a szívhangját.

Semmi sem fogható ehhez az érzéshez.

Ő az, aki mindent szenvedést megér. Még mindig bennem bujkált a fájdalom, amit az apja miatt érzek, de látva őt, eldöntöttem, hogy elfelejtem, és csak rá fogok gondolni.

A kislányomra.

- Gratulálok ismét a kislányhoz - mondta Bradly.

- Köszönöm - mosolyogtam szinte könnyes szemmel, még mindig a monitort nézve.

Felöltöztem, majd kaptam egy másolatot a felvételből, ami a vizsgálat során készült.

- Mi lenne, ha ezt megünnepelnénk egy jó ebéddel? - kérdezte Ashely.

- Velünk tartasz? - pillantottam Bradlyre.

- Ha nem zavarok.

- Dehogy zavarsz.

Hálás voltam neki is. Nagyon kedves volt velem. Nemcsak most, hanem már akkor is, mikor kiderítette az első alkalommal, mikor nála jártam, hogy babát várok.

- És nem mellesleg nőtlen - súgta egyszer oda nekem Ashely.

Ez az, ami most nem hiányzik, és képtelen is lennék egy másik kapcsolatra. Most csak a születendő lányom a fontos.

Bár Bradly mi tagadás tényleg jóképű, és ilyen rövid ismeretség után is elmondhatom, hogy nagyszerű ember és orvos, de ennyi.

Hazafelé beugrottunk bevásárolni, és hazamentünk.

Míg Ashley és Bradly összeügyködték az ebédet, én átöltöztem. Valami kényelmesebbet vettem fel.

Egy szabadidő nadrágot vettem magamra, egy pólóval, ami kihozta a pocakom. Imádtam nézni az egyre növekvő hasam, ami mindig tudatta velem, hogy hamarosan már nem leszek egyedül.

- Te addig pihenj le, szólunk, ha kész - mondta Ashley, és nem hagyta, hogy segítsek.

- Terhes vagyok, nem beteg - mondtam.

Szerencsére az első hónapokban jól viseltem a terhességet. Hányingerem sem nagyon volt, igaz, néha megszédültem.

Hirtelen álltam fel a székről a konyhában, mikor ismét megtörtént. Bradly kapott utánam, amiért hálás voltam.

- Látod, a nappaliban pihenj le egy kicsit - mondta Ashley, miután Bradly karjaiba szédültem.

Egy pillanatra elvesztem a tekintetében, miközben Ashley szavai csengtek a fülemben.

"Még nőtlen"

Elég Kristen, ne gondolj hülyeségekre - rivalltam magamra.

Nem értettem, hogy lehet, hogy egy ilyen helyes, mert nagyon is jóképű pasi, aki nagyon rendes és jó állása van, még egyedül van - gondolkodtam, miközben átkarolta a derekam és a kanapéig kísért.

- Tessék pihenni a kismamának - mondta, majd visszament a konyhába Ashleyhez.

Nagyon megkedveltem már ilyen rövid idő alatt, de ennyi. Egyelőre.

Míg én pihenésre voltam ítélve, átnéztem az újságokat, amiket vettünk.

Rögtön az elsőnél azt hittem, rosszul leszek.

Rob volt a címlapon.

"Úgy tűnik, Robert Pattinson, akit elhagyott a felesége, a szintén színész Kristen Stewart, más nőnél keres vigaszt" - írta a szalagcím, egy képpel mellékelve Robról.

Itt Londonban a filmjével kapcsolatos partyn készült. Igen bensőséges kapcsolatban ábrázolta a kép egy szőke nővel.

Rögtön elkapott a düh, és talán a féltékenység, amikor egy másik nőt láttam a férjem karjaiban. Mert akármi is történt, még mindig a férjem.

Tovább nem is mertem olvasni, így rögtön arrébb hajítottam az újságot, amivel pont egy szerencsétlen vázát vertem le.

Bradly és Ash rögtön mellettem termettek.

- Semmi baj, csak túl nagy volt a lendület.

Bradly felvette az újságot és rögtön arra kértem, dobja ki.

Ashley elvette tőle, és meglátta ő is a címlapot.

- Most már értem. Szerintem..............

- Nem érdekel. Ahogy én sem őt. Azt csinál, amit akar.

- Ő a férjed - szólalt meg Bradly.

Igaz nem is kellett neki mondani semmit, hála a filmemnek, már mindenhol ismert a nevem, akárcsak Robé is, Bradly is tudja, hogy az ő felesége vagyok.

Vagy talán már hamarosan csak voltam.

Megkértem, ha lehet, hanyagoljuk a témát, így ők visszamentek az ebédhez magamra hagyva a gondolataimmal.

Igyekeztem elterelni a gondolataimat, hogy ne rá gondoljak.

Néha Daviddel is beszéltem, és nem nagyon örült, hogy ennyire eltűntem. Végül elmondtam neki, mi ennek az oka, és megeskettem, hogy senkinek sem mondja el, hogy terhes vagyok.

Ő is mindig rendes volt velem, és tudtam, hogy számíthatok rá. Ellenben nem csak én vagyok az, aki ennyire elveszett. Mike is.

Próbáltam kapcsolatban lépni vele, de őt is, mintha a föld nyelte volna el.

Magyarázatot akartam a fényképre, de úgy tűnik, nem kaphatok. Őt sem lehet elérni.

Hiába mondtam, hogy nem gondolok erre, csak a lányomra, képtelen vagyok elfelejteni mindezt, mikor boldog is lehetnék. Még boldogabb, ha Rob nekem hitt volna, akkor.

De nem így történt. És most magára vessen. Örültem neki, hogy eddig senki sem bukkant a nyomomra, és csak reméltem, hogy ezután is így lesz.

Ha bánatos voltam, mindig a kicsire gondoltam, aki a pocakomban növekedett. Ilyenkor tudtam csak megnyugodni.

Nem sokkal később Ashleyék szóltak, hogy kész az ebéd.

Bradly rögtön mellettem termet, hiába mondtam, hogy már nem szédülök, átkarolva a derekam indultunk a konyhába.

Ekkor az ajtó előtt elhaladva pont kopogást hallottunk.

Rögtön összerezzentem. Ashleyre pillantottam.

Senki sem tudja, hogy itt vagyunk - rögtön zakatolt a fejembe, és hogy vajon ki van az ajtó másik oldalán.

Bradlyvel az oldalamon nyitottam ki kissé félve az ajtót. Nem is hiába.

- Tudtam, hogy itt megtalállak - mondta a látogatóm, miközben végigmérte a mellettem álló Bradlyt, majd engem is.

És ekkor jött a vesztem.

A hasamon állapodott meg a tekintete és értetlenkedve bámult rám.............






Tessék komizni :)