Sziasztok! Nos itt is következő fejezet. Köszi szépen azoknak akik komiztak. Remélem ide is lesz minnél több, kíváncsi vagyok a véleményetekre. A fejlihez a végén találtok néhány képet, ha elolvassátok tudni fogjátok miért és mihez vannak :). A cuppanós ismét repül neked szívem a villámgyors javításért (L). Jó olvasgatást. Pusszantás.
25/2.fejezet
/Rob/
Ismét az utolsó Londoni esténk felé igyekeztünk, azzal a különbséggel, hogy ha holnap elutazok, Kristen is velem jön. Ez a tudat tesz a világ legboldogabb emberévé.
Amint megérkeztünk a klubba, a többiek leültek egy boxba, míg én a bárpultnál várakozó Tomhoz igyekeztem.
Miután köszöntünk egymásnak, Tommal megittunk a pultnál egy sört, hogy közben - akár egy pletykás öregasszony - kifaggasson a történtektől.
Ahogy engem megleptek Nick tettei, ugyanúgy neki is tátva maradt a szája.
- Hát, haver, minden jó, ha a vége jó, végre együtt vagytok, és hogy el is megy veled, nem semmi.
- Nekem mondod? Még mindig alig hiszem el, hogy végre mindenki tud mindent, és hogy holnap vele megyek vissza az államokba.
- Örülök nektek, jó téged végre ilyen boldognak látni, na és persze Krist is. - nézett ekkor felé - Elég rosszul nézett ki, miután elmentél - mondta Tom.
- Tudom, beszéltem Lizzyvel. De végre minden jó úton halad.
- Remélem, azért néha hazajöttök és bulizunk egy jót.
- Persze, de akár te is meglátogathatsz minket, szerintem Kellanék is örülnének, akár ott is csaphatnánk egy jó kis bulit - mondtam.
- Haver, ez király ötlet. Majd valamikor meglátogatlak, még úgysem voltam ott nálad.
- Ezt megbeszéltük - mondtam, majd csatlakoztunk a többiekhez.
Lizzy épp Nickkel beszélgetett. Ahogy leültünk, Kris kissé zavartan bújt a karjaimba. Persze Nick miatt. Néha én is zavarban voltam előtte, de ilyenkor biztosított róla, hogy semmi okom rá, és végre boldogan ölelhettem magamhoz Kristent. Akit táncolni invitáltam, mikor egy lassú szám szólt.
Szorosan bújtunk egymáshoz. Karjait a nyakam köré fonta, míg én az enyémeket a dereka köré kulcsoltam.
- Szeretlek - vallottunk egymásnak ismét szerelmet, immár sokadjára. De akár a nap minden percében elmondanám neki, mit érzek iránta.
Végigtáncoltunk a dalt, majd a végén egy szerelmes csókban egyesültünk.
Visszamentünk a többiekhez, persze Tom ismét eltűnt, ismét nem nagy meglepetésünkre felszedett egy csajt. Hát ő az, aki sosem változik meg.
Iszogattunk egy ideig, beszélgettünk. Majd a lányok fáradtságra hivatkozva menni akartak. Nagy nehezen megtaláltam Tomot összegabalyodva egy nővel. Mivel holnap este indul a gépünk, szólni akartam neki, de megígérte, hogy ő is kikísér minket, és majd a reptéren találkozunk.
Nick hazament Lizzyékkel, én pedig Kristennel mentem hozzájuk, hogy ott töltsük az éjszakát.
/Kristen/
Reggel, miután ismét életem szerelmének karjaiban ébredtem boldogan, örömmel gondoltam a holnapi napra, amikor is már Los Angelesben leszek, és együtt fogok élni Robbal, amiről egy hónapja még álmodni sem mertem volna.
A mai napra is igen szoros volt a program. A nap nagy részét legnagyobb bánatomra ismét Rob nélkül töltöttem. De persze meg is értettem, hisz ezt a kis időt a családjával akarta tölteni, ahogy én is.
Anya segített befejezni a csomagolást, amivel kora délutánra meg is lettünk. Mivel a suliból már kiiratkoztam, néhány ottani barátomtól köszöntem el. De persze nem szándékoztam abbahagyni a színjátszási tanulmányaimat, amit akár odaát is folytathatok, és ki tudja, talán egyszer egy igazi filmben is lesz szerencsém kipróbálni magam.
Estére mindent elrendeztünk, kicsit korai vacsora volt a családommal, majd indulni kellett a reptérre, ahol Robékkal találkozunk.
Cameron is otthon volt valami csoda folytán, sőt a reptérre is velünk jött.
Szomorú emlékeket ébresztett bennem ez a hely, most viszont boldogan öleltem át szerelmem, akivel most együtt repüljük át az óceánt, és együtt repülünk a közös életünk felé.
Nem sokkal később Tom is megjött, aki váltott néhány szót Robbal, majd velem, aztán minden jót kívánt nekünk és elköszönt. Én - vagyis mi - sokkal tartozunk neki, hisz elég sokszor volt mellettünk és falazott nekünk, mikor kellett. Jó, ha az embernek ilyen barátai vannak, akik mindenben mellette állnak.
Elbúcsúztam Claire-től és Richardtól, akik megígértették velünk, hogy amikor csak tudunk, hazalátogatunk. Ők is nagyon fognak hiányozni, szinte a második szüleimként tekintek rájuk.
És ott vannak Lizzyék is. Ők a legjobb barátnőim. Megbeszéltük, hogy amikor csak tudunk, beszélünk egymással, és ha tudnak, eljönnek hozzánk, és elmegyünk egy jó nagy vásárlásra. Persze nem is ők lennének, ha nem így köszöntek volna el.
Elköszöntem Camerontól és apától is. A végére hagytam anyut, aki könnyes szemmel ölelt magához, mondván az egyetlen szem lánya a világ másik felére költözik. Tudta, hogy egyszer ez a pillanat is eljön, de akkor még nem gondolta, hogy ilyen messze megyek, és megígértette velem, hogy mindig hívom őket, és persze sűrűn jöjjünk majd haza.
A legvégére hagytam Nicket. Addig, míg tőle elköszöntem, Rob elbúcsúzott a szüleimtől és a családjától. Claire-t látván, ő is olyan, mint anyu. Ő is a sírás határán állt, hogy ismét elmegy a fia.
- Köszönök mindent, és remélem, tudod, hogy nagyon szeretlek, és hogy ezt soha nem tudom meghálálni – mondtam, miközben megöleltem Nicket.
- Én is szeretlek, és nem kell hálálkodnod. Elég annyi, hogy boldog vagy. És jaj Robnak, ha nem vigyáz rád - mondta mosolyogva, majd a testvére felé fordult, akivel szintén megölelték egymást.
Még mindig alig akartam elhinni. Annyira boldog vagyok, hogy kiderült a kapcsolatunk Robbal, és főleg, hogy ez nem okozott kárt a kettejük kapcsolatában.
Még egy-egy utolsó puszi és ölelés mindenkinek, majd felszálltunk a gépre, búcsút intve az eddigi életemnek, repülve egy új boldog jövő felé immár Robbal.
Az út nagyon hosszú volt. Eszembe jutott, hogy utoljára akkor ültem repülőn, mikor Párizsba mentünk. Kellemes és mérhetetlen boldogság fogott el, ahogy erre gondoltam.
Tekintetem Rob és a saját karomra esett, ahol mindketten hordtunk a karkötőt, amit akkor egymásnak adtunk. Robra pillantottam, aki szintén ezeket nézte.
- Látod, mondtam, hogy ennek nem ott és akkor van vége - mondta egy mosollyal az arcán.
- Igen. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra együtt lehetünk.
- Én sem. De most csak az számít, hogy itt vagy velem, és soha többé nem eresztelek el - mondta.
- Én sem téged - mondtam, majd egy szerelmes csókot leheltem ajkaira, és egymás karjaiba bújva - már amennyire az üléseink engedték - egymáshoz bújtunk.
/Nick/
Elment.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom tenni. De nemcsak miatta, hanem magam miatt is tettem.
Már jó ideje, többnyire mikor Rob hazajött, romlott a kapcsolatunk. Nagyon eltávolodtunk egymástól. Jobb ez így, hogy most jöttünk rá, nem már mikor összeházasodtunk.
Nem mondom, hogy nem fáj, mert az hazugság lenne, de ami köztünk volt, az már nem szerelem. Az a szerelem, amit Rob iránt érez.
Annyiból megnyugtat a tudat, hogy a férfi, akibe beleszeretett, Rob. Mindenkinél jobban ismerem őt, és tudom, hogy ő képes lesz boldoggá tenni Kristent és csak ez számít.
Az utóbbi időben már én sem azt a szerelmet éreztem Kris iránt, mint az elején, mikor megismerkedtünk vagy mikor megkértem a kezét.
Úgy tűnik, nem volt olyan erős és mindent elsöprő a szerelmünk, de látva őt Robbal rájöttem, hogy egymás iránt soha nem éreztünk így. Rám soha nem nézett úgy, mint a testvéremre. Ezért is engedtem el őt boldogan, mert tudom, hogy Robbal az lesz.
Tőlem pedig azt kérdezték, mihez kezdek?
Erre még én magam sem tudom a választ. Hamarosan befejezem az egyetememet. Ki tudja, lehet, hogy utána én is elutazok. És talán Los Angelesbe.
Nikki örülne neki, és ki tudja, talán ha lenne időnk jobban megismerni egymást, és nem lennénk ilyen messze a másiktól, lehetne valami köztünk.
Nem bántam meg, ami történt, többek között, mert Nikki egy csodás nő. Nem is értem, miért van egyedül.
Igaz, mi csak egyszer voltunk együtt, és nem volt vagy lett olyan erős a kapcsolatunk, mint Robé és Kristené. De talán, ha lenne lehetőségünk rá, akármi kialakulhatna. Lehet, hogy fontolóra veszem, de egyelőre maradok és befejezem a sulit.
Vagy talán itthon találom meg az igaz szerelmet. Egyelőre ez csak a jövő zenéje.
/Kristen/
Jó hosszú repülőút után leszálltunk a Los Angeles-i reptéren. Ahol fogalmam sincs, Robnak sem volt, honnan sejtették, de mindenhol paparazzik volt.
Mennyire más itt, mint Londonban. Ott nyugodtan lehetett sétálni az utcán, itt pedig Rob minden egyes percét nyomon követik. Biztos zavaró lehet, én még nem voltam ilyen helyzetben, de van egy olyan érzésem, ha fény derül rá, hogy együtt vagyunk, lesz néhány címlap, amire felkerülünk. De gondolom, Rob már hozzászokott ehhez.
Ő már szinte otthonosan mozgott a reptéren, így egy hátsó kijárat felé vettük az irányt, ahol a kocsija már várt ránk.
Szerelmem elrakta a csomagjainkat, majd a fotósokat kicselezve indultunk el a reptérről.
- Ha nem bánod, felugranánk hozzám a cuccaimért - mondta Rob, de nem értettem pontosan, mire gondol.
- Persze.
Los Angeles egyik elegáns negyedébe mentünk egy lakásba. Én is felmentem Robbal. Mint kiderült, ez az ő lakása, itt lakott eddig. Sőt, azt hittem, továbbra is itt fogunk lakni, immár együtt.
De tévedtem. Rob dolgai össze voltak csomagolva és az ajtóban vártak ránk.
- Hová megyünk? – kérdeztem, mikor már végképp elvesztettem a fonalat.
- Majd meglátod - küldött felém egy sokat sejtető mosolyt, és egy csókot is kaptam tőle.
Az épület portása Robbal levitte a csomagjait a kocsihoz, majd Rob bezárta a lakást és továbbálltunk.
Autóztunk egy keveset, miközben a várost csodáltam, és kissé fura volt az időeltolódás is. Itt épp este volt, míg Londonban jóval korább van még. A város fényeit csodáltam. Mennyivel hatalmasabb és nyüzsgőbb város, mint London.
A nagy nézelődés közepette meg is érkeztünk. Egy magas, sötét kapuval ellátott házhoz, ha jól gondolom, mert a kapun nem lehet belátni.
- Itt mit csinálunk? - kérdeztem. Talán kissé hülyén hangzott, de egy szót sem értettem.
Úgy tudtam és tudom Rob egy lakásban lakik, lakott, ahol nem olyan régen jártunk.
- Rögtön megtudod - válaszolta szerelmem.
Behajtottunk a nagy kapun, ami bezárult mögöttünk. És a látvány, ami fogadott, teljesen ledöbbentett.
Egy csodás és mindemellett hatalmas ház, sőt nem is ház, hanem villa előtt álltunk.
Az belső udvaron állva csodás kert tárult elénk, ahonnan rá lehetett látni a ház mögötti hegyekre, dombokra.
- Most már elárulod, miért vagyunk itt?
- Itt fogunk élni - mondta ki Rob mosolyogva, nekem pedig a lélegzetem is elakadt.
- Mi? Hogy itt? De te nem…
- De igen. Abban a lakásban éltem, de azt túl kicsinek gondoltam, és megvettem ezt. Nem tetszik?
- Hogy nem tetszik? Ez gyönyörű, de nem kellett volna ennyit költened, ez biztos egy egész vagyon volt, sőt. De mikor?
- Most, amíg Londonban voltunk. Mikor azt mondtam, hogy akad egy kis elintézni valóm, akkor intéztettem ezt az ügynökömmel. Több házat is mutatott képekről, de ez mellett döntöttem.
- Istenem Rob, ez csodálatos, de nem kellett volna.
- Ugyan, ez sokkal szebb és jobb, mint egy kis lakás. És mint mondtad, elég nagy, így akármikor meglátogathatnak a barátaink és a családunk is.
- Még mindig alig jutok szóhoz - mondtam.
- És még nem láttad belülről - felelte.
Rob előre ment, bevitte a csomagjainkat, és utána mentem én is. Hát a ház belülről még csodásabb.
Csodás és hatalmas belülről is. Óriási nappali, ami gyönyörűen van berendezve. Rob elmondása szerint vagy 5 hálószoba van mindegyik saját fürdővel. Minden tökéletes. És még mindig alig akartam elhinni, hogy képes volt ezt megvenni.
- Gyere - fogott kézen, majd az erkélyajtó felé kezdett húzni.
Kilépve rögtön a kertbe értünk, ahol egy hatalmas medence volt. Kint is volt egy külön kis szabadtéri nappaliszerűség.
- Na, mit szólsz?
- Ez fantasztikus. De akkor sem kellett volna ennyit költened, lakhattunk volt a lakásodban is.
- Ugyan, tudod, hogy ez nekem nem sok. Elég sokat keresek a filmekkel és mire költeném, ha nem ránk. És a ház nem az enyém - mondta. - A miénk. A kettőnké. Mindkettőnk nevén van. Azt szeretném, ha itt kezdenénk a közös életünket, persze csak ha neked is megfelel.
Hát ezek után aztán végképp nem jutottam szóhoz.
- Szeretlek – mondtam, miközben a karjaiba bújtam, majd megcsókoltam.
Nyelvünk rögtön a jól ismert táncot járta, miközben Rob szorosan ölelt magához.
- Ezt igennek veszem - mosolygott a csókunk után.
- Igen – válaszoltam, és újabb csókban egyesültünk.
- Nagyon szeretlek - mondta Rob.
- Ahogy én is téged. A mennyországban érzem magam melletted, és csak azt remélem, ez örökké fog tartani, és mindig ilyen boldogok leszünk.
- Ezt megígérhetem. Örökké együtt - felelte.
- Mit szólnál, ha megvacsoráznánk, utána akár megnézhetnénk a hálószobánkat - mondta az arcán egy huncut mosollyal.
- Hát, nem hangzik rosszul - incselkedtem vele. Semmi másra nem vágytam, csak hogy végre ismét nem csak lelkileg, hanem testileg is egyek legyünk.
- Kicsomagolni ráérünk később, meg felhívni az otthoniakat, hogy minden rendben - mondta Rob, amiben csak egyetérteni tudtam vele.
Szerelmem a karjaiba kapott, majd forró csókokat váltva indultunk feltérképezni a házat. Először is megvacsorázni, hogy este és az éjszaka hátralevő részét a szerelemnek és a vágyainknak szentelhessük.
Képek a házról:
http://i54.tinypic.com/2yllkeb.jpg
http://i52.tinypic.com/s3f3ow.jpg
http://i54.tinypic.com/mruu4i.jpg
http://i55.tinypic.com/no8046.jpg
http://i54.tinypic.com/2m7yzxi.jpg
Tessék komizni emberek :)
2010. október 16., szombat
2010. október 13., szerda
25/1.fejezet
Sziasztok! Ahogy ígértem, itt a következő fejezet. Más nem nagyon fűzök hozzá, csak két dolgot. Szilnek ismét jár a cuppanós (L), és mindenkinek aki komizott az előző fejlihez, és persze ide is várom őket. Pusszantás.
25/1.fejezet
/Rob/
A repülőúton hazafelé egész végig pörgött az agyam. Elég sok mindenen.
Egyrészt alig akartam elhinni, hogy hazafelé tartok, hogy újra láthassam életem szerelmét, másrészt pedig még mindig Nicken gondolkoztam.
Azon, hogy végül is már jó ideje tudott a kapcsolatunkról, másfelől pedig, hogy képes volt utánam jönni és arra kérni, menjek vele haza az Ő menyasszonyához.
Ekkor jöttem rá, hogy milyen fantasztikus egy testvérem is van, és hogy fordított helyzetben, sajnos én nem mondhatom el magamról, hogy képes lettem volna azt megtenni, amit ő.
De ahogy elmondta, persze szereti Krist, de kicsit hasonló helyzetben van, vagy volt mint én, csak ő Nikkivel. Amin szintén ledöbbentem. Nem is gondoltam volna, hogy ők is hasonló dolgokat művelnek titokban, mint mi Kristennel.
Azzal a különbséggel, hogy talán az ő érzéseik nem olyan komolyak, mint a miénk. De ki tudja, lehet, hogy ők is gondolnak egyet és összejönnek. Én ennek csak örülnék, hiszen Nick hatalmas dolgot tett, amire egy élet nem elég, hogy megháláljam, így ő is megérdemli, hogy találjon valakit, aki viszont szereti őt.
Ami pedig a világ legboldogabb emberévé tett, a tudat, hogy hamarosan ismét a karjaimba zárhatom életem értelmet. A nőt, akiért mindent megtennék.
Egy dolog miatt viszont kissé félek. Hogy bármennyire is szeret, nem fog igent mondani arra, hogy velem jöjjön. Csak reménykedhetek benne, hogy velem jön, és végre titkok nélkül lehetünk együtt.
Jó hosszú repülőút után értünk haza. A pláne az egészben, még a szüleim sem tudják, hogy Nick eljött hozzám, és hogy hazajöttem vele.
Sőt, erről az egész dologról sem tudnak, és kissé félek, mit fognak szólni ehhez.
Hazaérve jó nagy döbbenetet okoztam anyáéknak, és Vicnek is, mert Lizzy nem nagyon lepődött meg, gondolom Nick beavatta.
Nick összegyűjtötte a családot a nappaliba, és röviden, egy szuszra elmondta mi a helyzet, miközben én mondhatni mellette lapítottam és vártam a reakciókat.
Hát anya, apa és Vic eleinte szóhoz sem jutottak. Rögtön felém fordultak és vártam, mikor ugranak nekem.
De mivel Nick elmondta, hogy ez nem csak az én és Kris hibája, hiszen ha tényleg annyira szeretik egymást, mint most én Kristennel akkor ez nem történt volna meg. Anyáék is egyet értettek abba, hogy ezt így nem lett volna értelme folytatni.
A következő kérdésük Nickhez szólt, hogy mit szándékozik tenni ezek után?
Mivel elmondtuk, hogy én ismét megyek vissza L.A.-be, és hogy szeretném, ha Kristen velem jönne, hogy mi lesz Nickkel.
Erre én is kíváncsi voltam, és mégis kicsit szemétnek éreztem magam, hogy ezt tettem vele, és hogy egyedül marad. De biztosított róla engem és anyáékat is, hogy nem így lesz.
Ekkor kissé megdöbbentett azzal, amit mondott. Igaz, nem olyan erős a szerelmük, már ha egyáltalán lehet annak nevezni, amit Nikkivel éreznek egymás iránt, de gondol vagy gondoltak rá, hogy esetleg L.A.-ben fejezi be az egyetemet, és így jobban megismerhetnék egymást Nikkivel.
Ezek fényében úgymond anyáék is megnyugodtak kissé. Másrészt viszont nem nagyon örültek annak, hogy Nick is itt hagyja őket és LA-ba költözzön. De ha ő úgy dönt akkor persze elfogadják és támogatják.
Míg mi beszélgettük, anyu többnyire rólam és Krisről faggatott, addig Nick elintézte, hogy Kris átjöjjön és beszéljen vele. Mikor mondta, hogy hamarosan itt lesz, a gyomron szinte remegett, hogy hamarosan végre újra láthatom őt.
Hogy először még ne lásson meg, felzavartak a szobámba. Onnan hallgatóztam, és nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne rontsak ki a szobából, amikor meghallottam a hangját, miközben Nick szobájába mentek.
Türelmetlenül vártam, majd végre megkaptam az engedélyt, hogy lemehessek. Leérve a lépcsőn Kristen pont háttal áll
t nekem.
- Szia - köszöntem neki, majd immár végre nyíltan mindenki előtt hátulról a karjaimba zártam, ekkor a világ összes boldogságát a magaménak éreztem, azzal hogy átölelhetem.
- Rob… - nyögte ki nagy nehezen, majd végre szembe fordult velem, és úgy zártam a karomba. A döbbenet mellett ugyanazt a meglepetést és boldogságot láttam a szemében, amit én is éreztem, hogy ismét láthatom.
Először csak egymás szemébe néztük, és mintha ő is azt érezte volna, amit én, hogy alig akarja elhinni, hogy ez igaz, és hogy ismét együtt vagyunk.
Szorosan a karjaimba zártam, majd végigsimítottam arcán, mire kicsordultak a könnyei.
- Itt vagyok, ne sírj, kicsim.
Karjait a nyakam köré kulcsolta, miközben arcomat a nyakába fúrtam, de neki még mindig hullottak a könnyei, de most már végre az örömtől.
- Annyira hiányoztál - suttogta, de persze mindenki hallotta.
- Te is nekem, úgy szeretlek - mondtam neki.
- Én is téged - mondta ki a varázsszót, amit mérhetetlenül boldoggá tett, és végre megtehettem, amire már egy hónapja várok: megcsókoltam.
Bár szerintem, ahogy ő, én is kissé zavarban voltam a családom és Nick előtt, de végül csak az számított, hogy Kristen velem van, és hogy szeretjük egymást.
Mit nekünk az az egy hónap? Minden percet megért, hogy most végre ismét együtt lehetünk, és remélhetőleg soha többé nem kell elválnunk egymástól.
Csókunk rövid volt, ugyanakkor minden egymás iránt érzett érzelmünket kimutattuk vele a másik iránt.
Leültünk a többiekhez, persze egy percre sem eresztve magam mellől őt, zavarban voltunk egy kicsit, főleg Nick előtt, aki biztosította róla, hogy felesleges, hogy neki csak a boldogsága számít.
- Tudod, hogy Robot a munkája Los Angelesbe köti. Itt jön a képbe a döntés, amiről beszéltem - szólalt meg Nick, de Kris arcát elnézve tudtam, miről van szó. Én pedig reménykedve vártam, mi lesz a válasza.
- A válaszom igen. Veled megyek, persze csak ha szeretnéd - fordult felém a karjaimban ülve.
- Persze, hogy szeretném. Semmi sem tenne boldogabbá. De képes vagy mindent feladni értem? És ha rám unsz? - kérdeztem tőle.
- Először is az soha nem fog megtörténni, ilyenekre ne is gondolj, nem fogsz egy könnyen megszabadulni tőlem - kezdett bele.
- Nem is akarok - vágtam rá mosolyogva.
- És képes vagyok. Érted, értünk. Az elmúlt hónapban jöttem rá, hogy bármire képes lennék, csak hogy együtt lehessünk - mondta, elfeledtetve minden aggodalmamat, és nem utolsó sorban ezzel a világ legboldogabb férfijává téve.
- Biztos?
- Igen. Ha képes leszel engem elviselni, lehet, hogy te unsz majd rám, ha találsz egy szép színésznőt.
- Most én mondom, hogy ilyenekre te se gondolj. Rá sem tudnék nézni másra, el sem tudom mondani milyen rossz volt ez az idő nélküled. Semmit sem akarok jobban, mint hogy mindig mellettem legyél - mondtam neki.
Csak ő az, akit szeretek, és rá sem tudnék nézni másra.
- Akkor ezt megbeszéltük - zárta le a témát.
- Mikor kell visszamenj?
- Holnapután.
- Akkor gondolom, addig van időnk mindent elrendezni.
- Igen, de biztos vagy benne, a szüleid?
- Biztos vagyok. És miattuk ne aggódj. Nekik is az a legfontosabb, hogy boldog legyek, és én melletted vagyok az - mondta mire nem bírtam ki és egy édes csókot nyomtam ajkaira.
- Akkor holnap beszélünk velük. És ha gondolod, a sulit ott is folytathatod. És remélem, nem lesz ellene kifogásod, hogy velem élj.
- Persze, hogy nincs - válaszolta mosolyogva, tetézve a már amúgy is mérhetetlen boldogságom.
- Szeretlek - suttogta halkan.
- Én is téged - válaszoltam.
- Csak bátran, miattam ne aggódjatok, csak annyit kérek, hogy tedd őt boldoggá - fordult Nick felém, mikor láthatta, hogy Kristen, sőt én is kissé zavarban vagyunk.
- Ezt megígérhetem - mondtam. Ezek után eszem ágában sem volt akár egy percre is elengedni Kristen magam mellől, és minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem.
/Kristen/
Tehát két nap. Ennyi időnk van mindent elintézni, mielőtt elutazunk. Ezt kimondva még mindig alig akarom elhinni.
Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna a sorstól.
Robnak végül igaza lett, mikor búcsúztunk, hogy nem örökre szól. És így lett. Hála Nicknek. Ahogy az enyém, Rob tekintete is végtelen boldogságot tükrözött felém.
Az estét így náluk töltöttük, én többnyire csak hallgattam őket, és élveztem szerelmem közelségét, miközben ezredjére is hálát adtam a sorsnak, hogy visszaadta őt nekem, ezzel együtt az életkedvemet is.
Mivel beszélni akarunk anyáékkal, elköszöntünk a többiektől. Így is elég késő volt már, de kissé kényelmetlenül éreztem magam, ha ott kellett volna, aludunk, így megkértem Robot, vigyen haza, így ma már ismét velem alszik.
Egy kicsit magára hagytam, hogy még egyszer megköszönhessek mindent Nicknek, majd elköszöntünk a lányoktól és Richardéktól is, és immár ismét együtt, kézen fogva indultunk el hozzánk.
Hazaérve sötétség uralkodott a házban, így a beszélgetéssel elkéstünk.
Rob és lezuhanyoztunk, majd egymás karjaiba bújva feküdtünk le, élvezve egymás közelségét, édes cirógatások és csókok váltása közepette nyomott el minket az álom. De immár nem egyedül, ahogy egy hónapon keresztül. Még mindig egy csodának véltem, hogy ismét velem van Rob, és féltem, ez az álom véget ér.
De reggel még mellettem volt, sőt a karjaiban feküdtem, amiből tudtam, nem álmodtam, ő tényleg itt van velem, és most már semmi sem állhat a boldogságunk útjába.
Na talán az elkövetkezendő beszélgetés a szüleimmel. Reggel egy édes, ám de annál szenvedélyesebb csókkal köszöntöttük egymást, majd felöltözve léptünk ki a szobámból, ahol szerencsétlenségemre pont anyába botlottunk.
Akinek hirtelen a szava is elállt, hogy egy pasi lép ki korán reggel a szobámból, és aki nem Nick. Megkértem, hogy szóljon apának is, hogy beszélni akarunk velük.
Igaz anya, még nem nagyon sőt semennyire nem ismerte Robot, de mikor először találkoztak már akkor szimpatikus volt neki akárcsak Nick.
Leültünk, én Rob karjaiba - mint mindig -, majd hogy eloszlassunk anyámék döbbenetét, elmeséltük nekik, mik történtek az utóbbi időben, és persze a költözési tervemet is.
Először csak a hatalmas döbbenetet tudtam leolvasni az arcukról. Ezzel rendesen megleptük őket. De végül jól fogadták, bár a költözésemet nem annyira.
Nem az, hogy nem akarnak engedni, csak fura lesz neki, hogy az ő szavaikkal élve az egyetlen szem lányuk a világ másik végére költözik. És az is, hogy alig ismerik Robot. És mivel csak két napot leszünk itthon, mindenképp össze akartuk hozni, hogy egy kis időt anyuékkal töltsünk.
Ők is nagyon szeretik Nicket, de elfogadják, és csak örülnek, ha én boldog vagyok. És most végre igazán az vagyok amellett az ember mellett, aki a világot jelenti nekem.
Megreggeliztünk a szüleimmel, ami inkább volt vallatás, mint reggeli. Egyfolytában a kérdéseikkel bombázták Robot, aki készségesen válaszolt mindegyikre.
Reggeli után, sőt az elkövetkezendő két napban rengeteg dolgunk akadt.
Egy kicsit még is el kellett váljak Robtól, mivel valami elintézni valója maradt, de nem akarta elárulni, mi az. Annyit mondott, ha L.A.-ben leszünk, megtudom.
Nem faggattam tovább, úgy sem árulta volna el. Elköszönt a szüleimtől, akikhez este hivatalosak vagyunk egy vacsorára. Sőt nemcsak mi, hanem az egész Pattinson család hivatalos.
- Szeretlek, és siess vissza hozzám - kértem szerelmemtől.
- Én is téged. Sietek, és utána egy percre sem eresztelek soha többé.
- Ajánlom is - mosolyogtam rá, majd egy szenvedélyes csókot váltottunk és ő elment.
Most boldogan néztem utána, hisz tudtam, hogy csak egy kis ideig kell nélkülöznöm őt. Egy kicsit, sőt nem is kicsit borította fel az életem ez a költözés, így rengeteg elintézni valóm akadt.
Először a suli. Robbal megbeszéltük, hogy azt ott is folytathatom, sőt, ki tudja, talán idővel majd igazi filmben is kipróbálhatom magam.
Délelőtt elintéztem a sulit, Rob felhívott, hogy ha nem bánom egy kicsit a szüleivel lenne, mielőtt ismét elmegy. Persze hiányzott már, de megértettem, hogy velük akar lenni.
Addig én sem unatkoztam. Lizzy és Vic jöttek át segíteni csomagolni. És persze mivel L.A. nem egy ilyen esős, hűvös hely, mint London, nem úszhattam meg egy vásárlást, ahol egy csomó új ruhát vettünk. Hiába mondtam a lányoknak, hogy L.A.-ben is vannak boltok, hajthatatlanok voltak. Így aztán gyorsan eltelt a délután.
A vásárlás után az estét is a csajokkal töltöttem és a csomagolással, amivel többnyire meg is voltunk. És persze szerelmemre vártam.
Este jött is, immár a családjával. Anyuék, ha nem is sűrűn tudtak találkozni, nagyon jól kijöttek Claire-ékkel.
Este Cameron is befutott, aki szintén ledöbbent az legújabb fejlemények hallatán.
Kicsit mégis féltem, hogy Nicknek ez kényelmetlen lesz, de sokadjára most is biztosított róla, hogy emiatt ne aggódjak.
A vacsora fantasztikus hangulatban telt, persze én, de főleg Rob volt a középpontban, akit tovább faggattak a szüleim. Én a lányokkal is sokat beszélgettem, akiket nagyon szeretek, és annyira fognak hiányozni.
- Mit szólnátok, ha lemennénk a klubba? - kérdezte Lizzy. Mivel ez az utolsó esténk itthon, ugyanis holnap este indulunk L.A.-be. De most már minkét család ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen minket a reptérre.
- Jól hangzik, szólhatnánk Tomnak is, nem is tudja, hogy hazajöttem - mondta szerelmem.
- Mit szólsz, kicsim? - fordult felém.
- Jó ötlet, felőlem mehetünk.
- Menjetek csak, hamarosan megyünk mi is - szólt Claire.
- Ne siessetek annyira, a gyerekek elmennek, mi még beszélgethetünk egy kicsit, ha nem siettek annyira - szólalt meg anya.
- Persze, rendben - válaszolta Claire.
Apa és Richard a nappaliba mentek, míg anyuék a konyhában maradtak. Mi elköszöntünk tőlük, majd a klub felé vettük az irányt és persze szóltunk Tomnak is.
Ki akartuk élvezni az utolsó itthon töltött esténket, együtt a szerelmemmel és a barátainkkal, szeretteinkkel.
- Még mindig alig bírom elhinni, hogy itt vagy - suttogtam Robnak út közben.
- Hasonló helyzetben vagyok én is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ismét veled lehetek. De soha többé nem eresztelek el. Szeretlek.
- Én is téged, mindennél jobban - válaszoltam, és egy szerelmes csókban forrtunk össze, majd kéz a kézben sétáltunk tovább a klub és az utolsó Londoni éjszakánk felé, majd holnap irány egy új élet, új otthon, de immár életem szerelmével.
Kissé rövid és nem annyira esemény dús, na de majd a kövi :), és komizzatok :)
25/1.fejezet
/Rob/
A repülőúton hazafelé egész végig pörgött az agyam. Elég sok mindenen.
Egyrészt alig akartam elhinni, hogy hazafelé tartok, hogy újra láthassam életem szerelmét, másrészt pedig még mindig Nicken gondolkoztam.
Azon, hogy végül is már jó ideje tudott a kapcsolatunkról, másfelől pedig, hogy képes volt utánam jönni és arra kérni, menjek vele haza az Ő menyasszonyához.
Ekkor jöttem rá, hogy milyen fantasztikus egy testvérem is van, és hogy fordított helyzetben, sajnos én nem mondhatom el magamról, hogy képes lettem volna azt megtenni, amit ő.
De ahogy elmondta, persze szereti Krist, de kicsit hasonló helyzetben van, vagy volt mint én, csak ő Nikkivel. Amin szintén ledöbbentem. Nem is gondoltam volna, hogy ők is hasonló dolgokat művelnek titokban, mint mi Kristennel.
Azzal a különbséggel, hogy talán az ő érzéseik nem olyan komolyak, mint a miénk. De ki tudja, lehet, hogy ők is gondolnak egyet és összejönnek. Én ennek csak örülnék, hiszen Nick hatalmas dolgot tett, amire egy élet nem elég, hogy megháláljam, így ő is megérdemli, hogy találjon valakit, aki viszont szereti őt.
Ami pedig a világ legboldogabb emberévé tett, a tudat, hogy hamarosan ismét a karjaimba zárhatom életem értelmet. A nőt, akiért mindent megtennék.
Egy dolog miatt viszont kissé félek. Hogy bármennyire is szeret, nem fog igent mondani arra, hogy velem jöjjön. Csak reménykedhetek benne, hogy velem jön, és végre titkok nélkül lehetünk együtt.
Jó hosszú repülőút után értünk haza. A pláne az egészben, még a szüleim sem tudják, hogy Nick eljött hozzám, és hogy hazajöttem vele.
Sőt, erről az egész dologról sem tudnak, és kissé félek, mit fognak szólni ehhez.
Hazaérve jó nagy döbbenetet okoztam anyáéknak, és Vicnek is, mert Lizzy nem nagyon lepődött meg, gondolom Nick beavatta.
Nick összegyűjtötte a családot a nappaliba, és röviden, egy szuszra elmondta mi a helyzet, miközben én mondhatni mellette lapítottam és vártam a reakciókat.
Hát anya, apa és Vic eleinte szóhoz sem jutottak. Rögtön felém fordultak és vártam, mikor ugranak nekem.
De mivel Nick elmondta, hogy ez nem csak az én és Kris hibája, hiszen ha tényleg annyira szeretik egymást, mint most én Kristennel akkor ez nem történt volna meg. Anyáék is egyet értettek abba, hogy ezt így nem lett volna értelme folytatni.
A következő kérdésük Nickhez szólt, hogy mit szándékozik tenni ezek után?
Mivel elmondtuk, hogy én ismét megyek vissza L.A.-be, és hogy szeretném, ha Kristen velem jönne, hogy mi lesz Nickkel.
Erre én is kíváncsi voltam, és mégis kicsit szemétnek éreztem magam, hogy ezt tettem vele, és hogy egyedül marad. De biztosított róla engem és anyáékat is, hogy nem így lesz.
Ekkor kissé megdöbbentett azzal, amit mondott. Igaz, nem olyan erős a szerelmük, már ha egyáltalán lehet annak nevezni, amit Nikkivel éreznek egymás iránt, de gondol vagy gondoltak rá, hogy esetleg L.A.-ben fejezi be az egyetemet, és így jobban megismerhetnék egymást Nikkivel.
Ezek fényében úgymond anyáék is megnyugodtak kissé. Másrészt viszont nem nagyon örültek annak, hogy Nick is itt hagyja őket és LA-ba költözzön. De ha ő úgy dönt akkor persze elfogadják és támogatják.
Míg mi beszélgettük, anyu többnyire rólam és Krisről faggatott, addig Nick elintézte, hogy Kris átjöjjön és beszéljen vele. Mikor mondta, hogy hamarosan itt lesz, a gyomron szinte remegett, hogy hamarosan végre újra láthatom őt.
Hogy először még ne lásson meg, felzavartak a szobámba. Onnan hallgatóztam, és nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne rontsak ki a szobából, amikor meghallottam a hangját, miközben Nick szobájába mentek.
Türelmetlenül vártam, majd végre megkaptam az engedélyt, hogy lemehessek. Leérve a lépcsőn Kristen pont háttal áll
t nekem.
- Szia - köszöntem neki, majd immár végre nyíltan mindenki előtt hátulról a karjaimba zártam, ekkor a világ összes boldogságát a magaménak éreztem, azzal hogy átölelhetem.
- Rob… - nyögte ki nagy nehezen, majd végre szembe fordult velem, és úgy zártam a karomba. A döbbenet mellett ugyanazt a meglepetést és boldogságot láttam a szemében, amit én is éreztem, hogy ismét láthatom.
Először csak egymás szemébe néztük, és mintha ő is azt érezte volna, amit én, hogy alig akarja elhinni, hogy ez igaz, és hogy ismét együtt vagyunk.
Szorosan a karjaimba zártam, majd végigsimítottam arcán, mire kicsordultak a könnyei.
- Itt vagyok, ne sírj, kicsim.
Karjait a nyakam köré kulcsolta, miközben arcomat a nyakába fúrtam, de neki még mindig hullottak a könnyei, de most már végre az örömtől.
- Annyira hiányoztál - suttogta, de persze mindenki hallotta.
- Te is nekem, úgy szeretlek - mondtam neki.
- Én is téged - mondta ki a varázsszót, amit mérhetetlenül boldoggá tett, és végre megtehettem, amire már egy hónapja várok: megcsókoltam.
Bár szerintem, ahogy ő, én is kissé zavarban voltam a családom és Nick előtt, de végül csak az számított, hogy Kristen velem van, és hogy szeretjük egymást.
Mit nekünk az az egy hónap? Minden percet megért, hogy most végre ismét együtt lehetünk, és remélhetőleg soha többé nem kell elválnunk egymástól.
Csókunk rövid volt, ugyanakkor minden egymás iránt érzett érzelmünket kimutattuk vele a másik iránt.
Leültünk a többiekhez, persze egy percre sem eresztve magam mellől őt, zavarban voltunk egy kicsit, főleg Nick előtt, aki biztosította róla, hogy felesleges, hogy neki csak a boldogsága számít.
- Tudod, hogy Robot a munkája Los Angelesbe köti. Itt jön a képbe a döntés, amiről beszéltem - szólalt meg Nick, de Kris arcát elnézve tudtam, miről van szó. Én pedig reménykedve vártam, mi lesz a válasza.
- A válaszom igen. Veled megyek, persze csak ha szeretnéd - fordult felém a karjaimban ülve.
- Persze, hogy szeretném. Semmi sem tenne boldogabbá. De képes vagy mindent feladni értem? És ha rám unsz? - kérdeztem tőle.
- Először is az soha nem fog megtörténni, ilyenekre ne is gondolj, nem fogsz egy könnyen megszabadulni tőlem - kezdett bele.
- Nem is akarok - vágtam rá mosolyogva.
- És képes vagyok. Érted, értünk. Az elmúlt hónapban jöttem rá, hogy bármire képes lennék, csak hogy együtt lehessünk - mondta, elfeledtetve minden aggodalmamat, és nem utolsó sorban ezzel a világ legboldogabb férfijává téve.
- Biztos?
- Igen. Ha képes leszel engem elviselni, lehet, hogy te unsz majd rám, ha találsz egy szép színésznőt.
- Most én mondom, hogy ilyenekre te se gondolj. Rá sem tudnék nézni másra, el sem tudom mondani milyen rossz volt ez az idő nélküled. Semmit sem akarok jobban, mint hogy mindig mellettem legyél - mondtam neki.
Csak ő az, akit szeretek, és rá sem tudnék nézni másra.
- Akkor ezt megbeszéltük - zárta le a témát.
- Mikor kell visszamenj?
- Holnapután.
- Akkor gondolom, addig van időnk mindent elrendezni.
- Igen, de biztos vagy benne, a szüleid?
- Biztos vagyok. És miattuk ne aggódj. Nekik is az a legfontosabb, hogy boldog legyek, és én melletted vagyok az - mondta mire nem bírtam ki és egy édes csókot nyomtam ajkaira.
- Akkor holnap beszélünk velük. És ha gondolod, a sulit ott is folytathatod. És remélem, nem lesz ellene kifogásod, hogy velem élj.
- Persze, hogy nincs - válaszolta mosolyogva, tetézve a már amúgy is mérhetetlen boldogságom.
- Szeretlek - suttogta halkan.
- Én is téged - válaszoltam.
- Csak bátran, miattam ne aggódjatok, csak annyit kérek, hogy tedd őt boldoggá - fordult Nick felém, mikor láthatta, hogy Kristen, sőt én is kissé zavarban vagyunk.
- Ezt megígérhetem - mondtam. Ezek után eszem ágában sem volt akár egy percre is elengedni Kristen magam mellől, és minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem.
/Kristen/
Tehát két nap. Ennyi időnk van mindent elintézni, mielőtt elutazunk. Ezt kimondva még mindig alig akarom elhinni.
Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna a sorstól.
Robnak végül igaza lett, mikor búcsúztunk, hogy nem örökre szól. És így lett. Hála Nicknek. Ahogy az enyém, Rob tekintete is végtelen boldogságot tükrözött felém.
Az estét így náluk töltöttük, én többnyire csak hallgattam őket, és élveztem szerelmem közelségét, miközben ezredjére is hálát adtam a sorsnak, hogy visszaadta őt nekem, ezzel együtt az életkedvemet is.
Mivel beszélni akarunk anyáékkal, elköszöntünk a többiektől. Így is elég késő volt már, de kissé kényelmetlenül éreztem magam, ha ott kellett volna, aludunk, így megkértem Robot, vigyen haza, így ma már ismét velem alszik.
Egy kicsit magára hagytam, hogy még egyszer megköszönhessek mindent Nicknek, majd elköszöntünk a lányoktól és Richardéktól is, és immár ismét együtt, kézen fogva indultunk el hozzánk.
Hazaérve sötétség uralkodott a házban, így a beszélgetéssel elkéstünk.
Rob és lezuhanyoztunk, majd egymás karjaiba bújva feküdtünk le, élvezve egymás közelségét, édes cirógatások és csókok váltása közepette nyomott el minket az álom. De immár nem egyedül, ahogy egy hónapon keresztül. Még mindig egy csodának véltem, hogy ismét velem van Rob, és féltem, ez az álom véget ér.
De reggel még mellettem volt, sőt a karjaiban feküdtem, amiből tudtam, nem álmodtam, ő tényleg itt van velem, és most már semmi sem állhat a boldogságunk útjába.
Na talán az elkövetkezendő beszélgetés a szüleimmel. Reggel egy édes, ám de annál szenvedélyesebb csókkal köszöntöttük egymást, majd felöltözve léptünk ki a szobámból, ahol szerencsétlenségemre pont anyába botlottunk.
Akinek hirtelen a szava is elállt, hogy egy pasi lép ki korán reggel a szobámból, és aki nem Nick. Megkértem, hogy szóljon apának is, hogy beszélni akarunk velük.
Igaz anya, még nem nagyon sőt semennyire nem ismerte Robot, de mikor először találkoztak már akkor szimpatikus volt neki akárcsak Nick.
Leültünk, én Rob karjaiba - mint mindig -, majd hogy eloszlassunk anyámék döbbenetét, elmeséltük nekik, mik történtek az utóbbi időben, és persze a költözési tervemet is.
Először csak a hatalmas döbbenetet tudtam leolvasni az arcukról. Ezzel rendesen megleptük őket. De végül jól fogadták, bár a költözésemet nem annyira.
Nem az, hogy nem akarnak engedni, csak fura lesz neki, hogy az ő szavaikkal élve az egyetlen szem lányuk a világ másik végére költözik. És az is, hogy alig ismerik Robot. És mivel csak két napot leszünk itthon, mindenképp össze akartuk hozni, hogy egy kis időt anyuékkal töltsünk.
Ők is nagyon szeretik Nicket, de elfogadják, és csak örülnek, ha én boldog vagyok. És most végre igazán az vagyok amellett az ember mellett, aki a világot jelenti nekem.
Megreggeliztünk a szüleimmel, ami inkább volt vallatás, mint reggeli. Egyfolytában a kérdéseikkel bombázták Robot, aki készségesen válaszolt mindegyikre.
Reggeli után, sőt az elkövetkezendő két napban rengeteg dolgunk akadt.
Egy kicsit még is el kellett váljak Robtól, mivel valami elintézni valója maradt, de nem akarta elárulni, mi az. Annyit mondott, ha L.A.-ben leszünk, megtudom.
Nem faggattam tovább, úgy sem árulta volna el. Elköszönt a szüleimtől, akikhez este hivatalosak vagyunk egy vacsorára. Sőt nemcsak mi, hanem az egész Pattinson család hivatalos.
- Szeretlek, és siess vissza hozzám - kértem szerelmemtől.
- Én is téged. Sietek, és utána egy percre sem eresztelek soha többé.
- Ajánlom is - mosolyogtam rá, majd egy szenvedélyes csókot váltottunk és ő elment.
Most boldogan néztem utána, hisz tudtam, hogy csak egy kis ideig kell nélkülöznöm őt. Egy kicsit, sőt nem is kicsit borította fel az életem ez a költözés, így rengeteg elintézni valóm akadt.
Először a suli. Robbal megbeszéltük, hogy azt ott is folytathatom, sőt, ki tudja, talán idővel majd igazi filmben is kipróbálhatom magam.
Délelőtt elintéztem a sulit, Rob felhívott, hogy ha nem bánom egy kicsit a szüleivel lenne, mielőtt ismét elmegy. Persze hiányzott már, de megértettem, hogy velük akar lenni.
Addig én sem unatkoztam. Lizzy és Vic jöttek át segíteni csomagolni. És persze mivel L.A. nem egy ilyen esős, hűvös hely, mint London, nem úszhattam meg egy vásárlást, ahol egy csomó új ruhát vettünk. Hiába mondtam a lányoknak, hogy L.A.-ben is vannak boltok, hajthatatlanok voltak. Így aztán gyorsan eltelt a délután.
A vásárlás után az estét is a csajokkal töltöttem és a csomagolással, amivel többnyire meg is voltunk. És persze szerelmemre vártam.
Este jött is, immár a családjával. Anyuék, ha nem is sűrűn tudtak találkozni, nagyon jól kijöttek Claire-ékkel.
Este Cameron is befutott, aki szintén ledöbbent az legújabb fejlemények hallatán.
Kicsit mégis féltem, hogy Nicknek ez kényelmetlen lesz, de sokadjára most is biztosított róla, hogy emiatt ne aggódjak.
A vacsora fantasztikus hangulatban telt, persze én, de főleg Rob volt a középpontban, akit tovább faggattak a szüleim. Én a lányokkal is sokat beszélgettem, akiket nagyon szeretek, és annyira fognak hiányozni.
- Mit szólnátok, ha lemennénk a klubba? - kérdezte Lizzy. Mivel ez az utolsó esténk itthon, ugyanis holnap este indulunk L.A.-be. De most már minkét család ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen minket a reptérre.
- Jól hangzik, szólhatnánk Tomnak is, nem is tudja, hogy hazajöttem - mondta szerelmem.
- Mit szólsz, kicsim? - fordult felém.
- Jó ötlet, felőlem mehetünk.
- Menjetek csak, hamarosan megyünk mi is - szólt Claire.
- Ne siessetek annyira, a gyerekek elmennek, mi még beszélgethetünk egy kicsit, ha nem siettek annyira - szólalt meg anya.
- Persze, rendben - válaszolta Claire.
Apa és Richard a nappaliba mentek, míg anyuék a konyhában maradtak. Mi elköszöntünk tőlük, majd a klub felé vettük az irányt és persze szóltunk Tomnak is.
Ki akartuk élvezni az utolsó itthon töltött esténket, együtt a szerelmemmel és a barátainkkal, szeretteinkkel.
- Még mindig alig bírom elhinni, hogy itt vagy - suttogtam Robnak út közben.
- Hasonló helyzetben vagyok én is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ismét veled lehetek. De soha többé nem eresztelek el. Szeretlek.
- Én is téged, mindennél jobban - válaszoltam, és egy szerelmes csókban forrtunk össze, majd kéz a kézben sétáltunk tovább a klub és az utolsó Londoni éjszakánk felé, majd holnap irány egy új élet, új otthon, de immár életem szerelmével.
Kissé rövid és nem annyira esemény dús, na de majd a kövi :), és komizzatok :)
2010. október 10., vasárnap
24.fejezet
Sziasztok! Ide is írom, otthon péntek óta nincs netem, így csak egy picit vagyok, csak, hogy fejlit tegyek ezt is netszalonból. Na ismét vok egy kicsit, Szil drágám kijavította így kicseréltem a fejlit a bétázottra. Millió pussz neked szívem (L). Nektek meg köszi az eddigi komikat, amiket várok még :).
24.fejezet
/Rob/
A fiúk szerint pocsékul nézek ki már napok óta, mióta visszajöttünk LA-be. Ki sem mozdulok a lakásomból, pedig többször is próbáltak elrángatni ide-oda. De nekem semmi kedvem nincs hozzá. Csak egy dolgot akarok ide magam mellé, mégpedig Kristent.
Mióta eljöttünk, ennek már néhány napja, folyton csak rá gondolok, nincs olyan perc, hogy ne ő járna a fejemben. És arra gondolok, ő vajon mit csinálhat éppen, Nick vajon mellette van-e, és ő milyen állapotban lehet?
Semmit nem beszéltünk meg, így felhívni sem mertem, pedig majd meg veszek, hogy ha mást nem is, legalább a hangját hallhassam. De jobbnak láttam, ha inkább nem hívom. Ki tudja, talán idővel könnyebb lesz neki, hisz Nick is mellette van. Nem akarom, ha már esetleg sikerül elfejtenie, feltépni az emlékeket azzal, hogy felhívom.
Bár ez, hogy elfelejtsük egymást nem hiszem, hogy olyan hamar fog menni, legalábbis magamból kiindulva. Ilyenkor nem tudom szavakba foglalni, mennyire is hiányzik. Hogy nincs mellettem, hogy nem ölelhetem és csókolhatom meg.
Azóta nem is telefonáltam haza, de nagy a kísértés, hogy legalább Lizzyvel beszéljek. Tanakodásomat kopogtatás zavarta meg.
- Helló haver, csak meg akartuk nézni élsz-e még - jött be Kellan és Jacks.
- Köszi, megvagyok.
- Azt látjuk. Jó ég, tesó, hogy nincs veled ez a csaj, tisztára kikészít téged. Jó lenne, ha összekapnád magad, holnaptól ruha- és szövegpróbák, és utána kezdünk is forgatni - mondta Kellan.
- Az hátha eltereli majd a figyelmem, ha csak egy kicsit is - mondtam.
- Nem jössz el velünk? A csajok be akarnak ülni egy bárba inni valamit, és a stábból is jönnének páran - kérdezte Jacks.
- Inkább nem.
- Na, azt felejtsd el. Velünk jössz, legurítasz néhány pohárral, és felejtesz egy kicsit, meg se próbálj ellentmondani - szólalt meg Kellan. Tudtam, hogy velük nem érdemes ellenkezni, mert ha kell, képesek erővel elcipelni, így inkább bármennyire is nincs most kedvem, inkább magamtól megyek.
- Oké, de előtte még telefonálok egyet és átöltözöm.
Lezuhanyoztam és felöltöztem, majd még a srácok a nappaliban vártak, úgy döntöttem, mégis felhívom Lizzyt.
Rögtön néhány csörgés után fel is vitte.
- Szia, jó hogy végre hívsz. Szólhattál volna legalább, hogy megérkeztél. Hogy vagy? - kérdezte rögtön.
- Voltam már jobban.
- Gondolom, nem rám vagy kíváncsi - tért a lényegre Lizzy.
- Ő hogy van? - kérdeztem.
- Elég rosszul. Még mikor elmentél, délután átmentem hozzá. Egész nap csak a szobájában sírt, így Nicket nem is engedtem át hozzá. Azóta sincs valami jól. Próbálja a jókedvet mutatni mások és Nick előtt, de amint egyedül marad, ismét tovább szomorkodik.
Összeszorult a szívem a hallottaktól. Bármit megadnék, hogy mellette lehessek. Még hallgatni is borzalmas milyen állapotban van.
- Egyszer, talán a második éjszaka, mikor Nick nagy nehezen rávette, aludjon nálunk, miután ő elaludt, a te szobádba láttam belopózni, és az ágyadban sírta álomba magát - mondta Lizzy tovább.
- Annyira hiányzik, Lizzy.
- Tudom, te is neki - válaszolta nővérem.
- Most mindkettőtöknek nehéz, de hidd el, idővel könnyebb lesz.
- De mikor? Még belegondolni is fáj, milyen így látni őt, ahogy elmondtad. Utálom a gondolatát is, hogy ennyire szenved - temettem a kezembe az arcom.
- Mondjak neki valamit? - kérdezte Lizzy.
- Nem tudom. Félek, hogy attól még rosszabb lenne. Így is borzalmas hallani, amit mondasz, és visszagondolni, milyen állapotban hagytam otthon. Inkább ne, hátha úgy idővel neki is könnyebb lesz.
- Te eltudod felejteni őt? - jött a következő kérdés.
- Soha - vágtam rá rögtön. - Mennem kell, itt vannak Kellanék.
- Persze, menj csak, de te is próbálj meg nem szomorkodni.
- Nem hiszem, hogy menne, de köszi. És Lizzy…
- Igen?
- Kérlek, vigyázz rá - kértem.
- Ne aggódj, ő is rendben lesz - mondta Lizzy, majd elköszöntünk és letette.
- Na, mit mondott? - kérdezték Kellanék, akik persze az ajtóból hallgatóztak.
- Hogy viseli Kristen? - kérdezte Jacks.
- Rosszul. Aznap egész nap sírt, és ugyanezt teszi, ha nálunk van, mindig a szobámban alszik és ott sír - mondtam összeszorult szívvel, amit Lizzy mesélt.
- Ó, haver, az gáz. Akkor ő sincs jobb állapotban, mint te. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egymásba gabalyodtatok, bár a búcsúzásnál sejteni lehetett - monda Kellan.
- Legszívesebben felülnék az első gépre, rohannék haza hozzá, és soha többé nem engedném el - mondtam.
- Csakhogy azt nem lehet - világított rá a szomorú tényre Jacks.
- Tudom - feleltem lehajtott fejjel.
- Próbálj meg egy kicsit felejteni, gyere menjünk - mondta Kellan, majd magukkal cipeltek egy bárba.
Az elkövetkezendő napok is hasonlóan teltek. Leszámítva, hogy megvoltak a próbák és elkezdtük forgatni az Újholdat. Ez legalább a forgatások idejére lekötött, de sokszor még akkor is csak Kristenre tudtam gondolni.
Igyekeztem a munkába temetkezni, hogy addig se gondoljak rá. Így teltek az elkövetkezendő hetek is. Immár majdnem egy hónapja, hogy elhagytam, vagyis otthon hagytam életem értelmét. Azóta nem is mertem beszélni Lizzyvel. Féltem, hogy ismét olyan szomorú dolgokat mesél róla.
Másrészt viszont reméltem is, meg nem is hogy talán egy kicsit kezd elfelejteni, így nem fájna neki annyira. Ellenben nekem még mindig ugyanannyira fáj, mint az első nap, amikor eljöttem tőle.
Napközben a munkába menekülök, esténként pedig a lakásom magányába. Néha rángatnak csak el valahova a srácok, de általában nem sikerül feldobniuk.
Egyik nap viszont váratlan meglepetés ért.
Nick telefonált, ha tudok, menjek ki elé a reptérre. Amint meghallottam, hogy idejön, teljesen ledöbbentem. Sajnos minden reményem szerte foszlott, mikor közölte, hogy egyedül jön, mert beszélnie kell velem. Ettől is megrémültem kissé, hisz fogalmam sem volt róla, vajon mit akarhat.
Így hát pont jó kor jött, hogy kaptunk három nap pihenőt, így hamarosan indulok Nick elé a reptérre. Elmeséltem a srácoknak is, akik szintén alig várják, hogy megtudják, minek jön ide Nick. Mivel lassan ideér a gépe, ideje volt indulnom. Felkaptam a cuccaim, kocsikulcs és ilyenek, autóba pattantam és már úton is voltam a reptérre.
Ellenben Londonnal itt minden lépésemet fotósok kísérték, de hála az égnek, úgy tűnik ma szabadságolták magukat, mert még egyet sem láttam.
Kiérve a reptérre nem kellett sokat várnom, és meg is láttam Nicket. Üdvözöltük egymást, majd a kocsihoz sietve a lakásomra mentünk.
- És mi szél hozott erre? - tettem fel a kérdés amint egy-egy sör mellett leültünk a nappaliban.
- Téged elnézve te sem vagy valami jó passzban - szólalt.
- Te sem? Miért még ki? - kérdeztem, mert először komolyan nem értettem mire gondol. A következő szóval, amit kimondott, minden a helyére került, de ugyanakkor meg is ijedtem.
- Kristen.
Ahogy a nevét kimondta még a vér is meghűlt bennem.
- Kristen?
- Igen. Hiába telt már el egy hónap, még mindig ugyanolyan szomorú, mint a legelső nap miután eljöttél - mondta Nick.
- Nem értelek - próbáltam adni az értetlent.
- Tudod te jól, mire gondolok. Rád és Kristenre. Már jó ideje tudok rólatok - mondta Nick mire szóhoz sem jutottam. - Elég régóta tudok róla. Mindenről, hogy nálad aludt éjszakánként, az utolsó napodról, amit vele töltöttél - mondta halál nyugodtan, és vártam mikor fog nekem esni.
- Én…
- Tudod, én sem vagyok szent, így nincs jogom ítélkezni felettetek.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem rá.
- Magamra gondolok és Nikkire - mondta tetézve a döbbenetem. - Igen. Volt valami köztünk, mikor Londonban voltak. Ezért sincs jogom ítélkezni afelett, amit Kris és te tettetek.
- Én nem akartam, de…
- Tudom, Krist nem lehet nem szeretni. De főleg, mióta hazajöttél távolodtunk el egymástól, aztán jött Nikki és…
- Te beleszerettél vagy csak egyszeri alkalom volt?
- Nem tudom. Nagyon jól kijöttünk, és megkedveltük egymást, de hosszú távon, ahogy nálad és Krisnél is, nem működne. Te szereted Kristent? - kérdezte tőlem, amire hirtelen nem tudom, hogy válaszoljak, hisz mégis csak az ő menyasszonyáról beszélünk. De ha már ilyen őszinték vagyunk.
- Igen, mindennél jobban - válaszoltam.
- Ahogy ő is téged, legalábbis ahogy látom rajta, főleg mióta eljöttél. Mi lesz veletek most? - kérdezte.
- Ezt én is kérdezhetném - mondtam.
- Kris már nem szeret, ő téged szeret. Talán engem is, de már régen nem szerelemmel, és őszintén mióta ismerem Nikkit, már részemről sem ugyanaz. Nagyon szeretem őt, de mivel tudom, hogy ő nem szeret, nem akarom tovább erőltetni a dolgot, csak azt akarom, hogy ő boldog legyen.
- Hát, erre nem tudom, mit mondjak.
- Szerintem, ha annyira szereted őt, mint mondod, tegyél is érte. Rossz ilyen állapotban, ennyire szenvedni látni őt - mondta ki Nick azokat a szavakat, amiket nem gondoltam volna, hogy valaha hallok tőle.
- Tudod, hogy nem mehetek el, főleg most, hogy két filmet is forgatok egymás után, és nem hiszem, hogy ő jönne ide.
- Figyelj, ha szeretitek egymást, meg tudjátok oldani. Ha te nem is jöhetsz el, igaz, őt is sok minden köti oda, de ha megadod neki a lehetőséget, hogy döntsön, szerintem képes meghozni az áldozatot, hogy feladja az ottani életét és idejöjjön veled, főleg, mert szeret téged. Igaz, ő nem is sejti, hogy én tudom ezt rólatok, de hallom éjszakánként a szobádban sírni őt, még most is, egy hónap után - mondta Nick, amit már Lizzy is mesélt.
- Nekem is iszonyúan hiányzik, és fura, hogy pont neked mondom ezt, de bármit megtennék, hogy velem legyen.
- Akkor csak rajtad áll. Gyere haza velem érte, biztos vagyok benne, ha megkapja a lehetőséget, nem fog habozni, hogy veled jön-e. Na, hazajössz érte? - kérdezte Nick, és még mindig alig akartam elhinni, hogy ez igaz.
/Kristen/
Miután az egész napot sírással töltöttem a szobámban, másnap kénytelen voltam előbújni, hogy legalább megmutassam magam anyuéknak. Délután Lizzy is volt nálam, de ő sem tudod felvidítani. A hiányát semmi sem pótolhatja.
A másnapom is hasonlóan telt, annyi különbséggel, hogy este Nicknél voltam.
Nagyon rossz volt, úgy belépni oda, hogy tudtam, ő már nincs itt. Végig nagyon kellett igyekeznem, hogy ne lássák rajtam. Egyedül Lizzy tudta csak, mi a helyzet.
Nick végig mellettem volt, de valamiért furának éreztem, mintha kissé távolságtartó lenne. Bár talán most jobb is. Senki másra nem vágytam most, csak rá.
Egyfolytában arra gondoltam, mennyire hiányzik, és mit csinálhat éppen. Vajon ő is ennyit gondol rám?
Sokszor gondoltam rá, hogy legalább felhívom, hogy a hangját halljam, de nem tudtam, jó lenne-e. Hisz akkor talán még nehezebb lenne, nekem és neki is.
Másfelől viszont mindig a vele töltött percekre gondoltam, felidéztem az összes együtt töltött pillanatot, amik kissé jobb kedvre derítettek, és sokszor csodáltam a karkötőmet is. A búcsúnk pillanata viszont mindig szomorúsággal töltött el.
Teltek a napok, bár Lizzy folyton azt mondogatta, idővel jobb lesz. Hát ez most nem igaz. Sőt. Talán napról napra jobban kínzott a hiánya. Sőt, néha Nick és a többiek elöl sem tudtam titkolni a bánatom.
Mivel az internet és az amerikai sajtó folyton közli, mi újság a sztárokkal, sokszor írnak a Twilight sztárjairól is, és csak nem bírtam ki, hogy megnézzek egy-két oldalt a legújabb sztárpletykákról.
Csak egyszer készült kép róla, még mikor megérkezett Los Angelesbe, azóta nem. Pedig ha minden igaz, akkor már ismét forgat. Bár ki tudja, lehet, hogy ő is azt csinálja, amit én.
Az óráimra muszáj bejárni, talán jobb is. Kicsit eltereli a figyelmem, segít kikapcsolni. Szerintem ő is ugyanígy menekül a munkájába.
Teltek a napok, hetek, így telt az az első hónap. Mindenen nap szinte küzdenem kellett, hogy végig csináljak egy napot. Annyira hiányzott, napról napra jobban.
Akár otthon, akkor is, akár Nickéknél, ott is, valahányszor Nick elaludt, Rob szobájába mentem, és ott sírtam álomba magam. Igaz, nem volt mellettem, de legalább kicsit közelebb érezhettem magamhoz.
Ilyenkor mindig eszembe jutott, milyen jó érzés volt, mikor itt volt velem, hozzám bújt és átölelt. De már nincs itt. És szinte megőrülök a hiányától.
Ahhoz képest, hogy indult a kapcsolatunk, az elején még nem hittem volna, hogy ennyire fontos lesz nekem. Hogy valakit így fogok szeretni.
Másrészt viszont még mindig ott van Nick. Aki az utóbbi időben egyre távolságtartóbb lett. Szinte már meg sem csókol. Igaz én sem nagyon közeledtem felé. Főleg mióta ő elment. De az is igaz, hogy ha szükségem van rá, mindig mellettem van.
Tegnap például azzal jött, hogy valami miatt el kell utaznia. De olyan gyorsan történt minden, hogy semmit sem akart elárulni, így fogalmam sincs hová ment. Akárhogy faggattam Lizzyt, ő sem akart mondani semmit.
Így hát lassan várakozással telt el a nap, sőt a másnap is, mikorra Nicket vártuk haza. Pont hozzájuk készülök, mert szólt Lizzy, hogy menjek át, mert beszélni akarnak velem.
Ettől kicsit megijedtem, hogy mind ott lesznek, és, hogy miért utazott el Nick.
Mire átértem meglepetésemre az egész család, beleértve Nicket is, a nappaliban volt. Ő rögtön a szobája felé húzott, mondván beszélnie kell velem.
- Miről akarsz beszélni? Mi folyik itt? - kérdeztem.
- Rólunk. Ez nekünk nem fog menni Kris - kezdett bele.
- Mi nem fog menni? - ijedtem meg rögtön. Nem akartam, talán önzőségből, hogy még ő is elhagyjon.
- Nekünk, együtt. Te nem szeretsz engem, vagy már nem úgy, mint régen.
- Dehogynem szeretlek - mondtam.
- És Robot? - kérdezte, mire rögtön lemerevedtem. - Igen, mindent tudok - folytatta, majd legnagyobb döbbenetemre elmondta, hogy mindent tud rólunk, már jó ideje. Én meg csak hallgattam, mert szóhoz sem jutottam a döbbenettől.
- Gondolom, most utálsz, amiért ezt tettem.
- Nem. Én is tettem valamit, amiért aztán végképp nem ítélhettelek el titeket - mondta Nick.
- Mit?
- Én és Nikki…
Nem is kellett folytatnia, tudtam, mit akar mondani. Haragudni nem volt jogom, hisz én is megcsaltam őt, nem is egyszer, így nincs jogom felhánytorgatni neki. Valamilyen szinten kicsit meg is könnyebbültem, hogy nemcsak én léptem félre.
És ebből jöttünk rá mindketten, hogy sosem volt és sosem lesz olyan erős a kapcsolatunk, hogy ebből boldog házasság legyen.
- Sajnálom - mondtam immár néhány könnycseppel a szememben, főleg mikor lehúztam az ujjamról a gyűrűt és visszaadtam neki.
- Ne sírj, kicsim. Nem te tehetsz róla. Ennek így kellett lenne, nem egymásnak szántak minket, de tudod, hogy nagyon szeretlek - mondta Nick.
- Én is téged - mondtam és immár sírva megöleltem, mikor tudtam, hogy ennek itt a vége.
Sosem gondoltam volna, hogy Nick szinte végig tudott rólam és Robról. Bár így, hogy ő Nikkivel bonyolódott hasonló helyzetbe, kissé megkönnyebbültem, így már nem érzem olyan bűnösnek magam amiatt, hogy becsaptuk őt.
Azt viszont nem mertem megkérdezni, hogy Rob tudja-e, hogy ő tud-e rólunk. Rögtön ő jutott eszembe. Bár ki tudja, már egy hónap telt el, lehet, hogy már túllépett rajtam és talált magának valaki mást.
Ebbe még belegondolni is fájt, de benne volt a pakliban.
-A szüleid?
- Ők már tudnak mindent.
- Istenem… - temettem az arcom a kezembe. Hisz ők mindig is szerettek és családtagként bántak velem, miközben én ezt tettem Nickkel.
- Ne aggódj, nem ítélnek el. De van még valami, amiben döntened kell. Nagyon rossz volt az utóbbi időben, mióta Rob elment, így látni téged, és csak rajtad áll, hogy élsz-e a lehetőséggel.
- Mire gondolsz? - kérdeztem.
- Gyere menjünk le - nyúlt a kezem után Nick, de nem nagyon mertem ezek után Claire-ék szeme elé kerülni.
Nick kézen fogott és lementünk a nappaliba. Claire és a Vicék is tudnak már mindent, Nick mindent elmondott nekik. Félve mentem le hozzájuk, mikor Claire oda jött mellém.
- Ne aggódj kicsim, mi nem ítélünk el, mi is tudjuk, hogy a szívnek nem lehet parancsolni, a lényeg, hogy az ember boldog legyen - mondta Claire.
- Köszönöm - öleltem meg őt.
- Szóval, miért van itt mindenki? - fordultam Nick felé.
- Van neked egy meglepetésem. És tulajdonképpen a döntés joga a tiéd, hogy élsz-e a lehetőséggel, és boldog leszel-e. Mivel elég sokat szenvedtél, mióta Rob elment, jól gondold meg - mondta.
Én pont háttal álltam a lépcsőnek mikor Nick ellépett mellőlem és leült a többiekhez, de még mindig nem értettem, mire megy ki ez az egész.
Majd hirtelen azt hittem, mentem szívrohamot kapok.
- Szia - köszönt a már jól ismert édes hang a hátam mögül, és két ismerős kar kulcsolódott a derekamra és zárt a karjaiba.
A hangját és az érintését is ezer körül felismerném, és még mindig alig akartam elhinni, hogy ez igaz lehet.
- Rob - nyögtem ki nagy nehezen, majd szembe fordultam vele, hogy lássam, nemcsak képzelődök-e.
És nem. Tényleg Ő az itt áll mellettem, a karjaiban tart és több mint egy hónap magány és szomorúság után ismét mosoly ült ki az arcomra, és itt van velem az, akit az életemnél is jobban szeretek.
Még szorosabban zárt a karjaiba, majd ujjaival végigsimított az arcomon, mire kicsordultak a könnyeim. De ezúttal az örömtől.
- Itt vagyok, ne sírj, kicsim.
Karjaim a nyaka köré zártam, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. Arcát a nyakamban fúrta, miközben én még mindig a boldogságtól sírtam.
Tudom, hogy talán nem valami jó ötlet itt Nick előtt, de mivel vele már megbeszéltük ezt és annyira hiányzott, hogy képtelen voltam visszafogni magam.
- Annyira hiányoztál - suttogtam, de persze mindenki hallotta.
- Te is nekem, úgy szeretlek - mondta Rob.
- Én is téged - válaszoltam, majd Rob megcsókolt.
Ekkor éreztem igazán boldognak magam. Hiába az az egy hónap szenvedés nélküle, az hogy most itt van velem, minden percet megért.
Csókunk rövid volt, de annál több érzelem volt benne. Minden, amit az elmúlt időben nem élhettünk át. Ekkor viszont jött a gondolat, hogy Rob nem maradhat itt.
Elszakadtunk egymástól. De csak az ajkaink, Rob egy percre sem eresztett a karjaiból, ami nem is volt ellenemre. Bár furcsa volt, hogy már nem kell titkolnunk és az egész családja tudja.
Mi is leültünk a többiekhez, persze végig a szerelmem ölében ültem, bár Nick miatt kissé zavarban voltam, de biztosított róla, hogy nincs miért, és ne aggódjak emiatt, neki az a legfontosabb, hogy boldog legyek.
És egy egész élet nem lesz elég, hogy megháláljam neki, hogy hozzásegített minket a boldogsághoz. Hisz ezt neki köszönhetjük, ő ment el Robért és hozta haza.
De tudtam, hogy a beszélgetés java még hátra van.
- Tudod, hogy Robot a munkája Los Angelesbe köti. Itt jön a képbe a döntés, amiről beszéltem.
Tudtam, hogy mi lenne az. Hogy hajlandó vagyok-e feladni mindent, és vele menni.
Erre korábban talán jobban meggondoltam volna a választ, de ezek után rögtön tudtam, mit kell mondanom, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy jól döntök.
- A válaszom igen. Veled megyek, persze csak ha szeretnéd - fordultam Rob felé a karjaiban ülve.
- Persze, hogy szeretném. Semmi sem tenne boldogabbá. De képes vagy mindent feladni értem? És ha rám unsz? - kérdezte Rob.
- Először is az soha nem fog megtörténni, ilyenekre ne is gondolj, nem fogsz egy könnyen megszabadulni tőlem - kezdtem bele.
- Nem is akarok - vágta rá mosolyogva.
- És képes vagyok. Érted, értünk. Az elmúlt, hónapban jöttem rá, hogy bármire képes lennék, csak, hogy együtt lehessünk.
- Biztos?
- Igen. Ha képes leszel engem elviselni, lehet, hogy te unsz majd rám, ha találsz egy szép színésznőt.
- Most én mondom, hogy ilyenekre te se gondolj. Rá sem tudnék nézni másra, el sem tudom mondani milyen rossz volt ez az idő nélküled. Semmit sem akarok jobban, mint hogy mindig mellettem legyél - mondta Rob, miközben mérhetetlen szerelmet sugárzott a tekintete.
- Akkor ezt megbeszéltük - zártam le a témát.
- Mikor kell visszamenj?
- Holnapután.
- Akkor gondolom, addig van időnk mindent elrendezni.
- Igen, de biztos vagy benne, a szüleid?
- Biztos vagyok. És miattuk ne aggódj. Nekik is az a legfontosabb, hogy boldog legyek, és én melletted vagyok az - mondtam mire Rob egy édes csókkal jutalmazott.
- Akkor holnap beszélünk velük. És ha gondolod, a sulit ott is folytathatod. És remélem, nem lesz ellene kifogásod, hogy velem élj.
Ezt még mindig alig akarom elhinni. Rob ismét itt van velem, és már senki elöl nem kell titkolni a kapcsolatunkat, és vele megyek L.A.-be, és a hab a tortán, hogy vele fogok élni. Nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, de még soha nem voltam ilyen boldog.
- Persze, hogy nincs - válaszoltam mosolyogva.
- Szeretlek - suttogtam halkan.
- Én is téged.
Kissé még mindig zavarban voltam a család előtt, főleg Nick miatt, de biztosítottak róla, hogy nincs miért, és hogy örülnek nekünk. És ki tudja, idővel talán Nick is megtalálja azt, akit hozzá illik, és talán Nikki lesz az.
- Csak bátran, miattam ne aggódjatok, csak annyit kérek, hogy tedd őt boldoggá - fordult Nick Rob felé.
- Ezt megígérhetem - mondtam Rob és boldogan ölelt magához, én pedig még soha ilyen boldogan simultam a számomra legfontosabb személy, Rob ölelésébe.
Tessék komizni :)
24.fejezet
/Rob/
A fiúk szerint pocsékul nézek ki már napok óta, mióta visszajöttünk LA-be. Ki sem mozdulok a lakásomból, pedig többször is próbáltak elrángatni ide-oda. De nekem semmi kedvem nincs hozzá. Csak egy dolgot akarok ide magam mellé, mégpedig Kristent.
Mióta eljöttünk, ennek már néhány napja, folyton csak rá gondolok, nincs olyan perc, hogy ne ő járna a fejemben. És arra gondolok, ő vajon mit csinálhat éppen, Nick vajon mellette van-e, és ő milyen állapotban lehet?
Semmit nem beszéltünk meg, így felhívni sem mertem, pedig majd meg veszek, hogy ha mást nem is, legalább a hangját hallhassam. De jobbnak láttam, ha inkább nem hívom. Ki tudja, talán idővel könnyebb lesz neki, hisz Nick is mellette van. Nem akarom, ha már esetleg sikerül elfejtenie, feltépni az emlékeket azzal, hogy felhívom.
Bár ez, hogy elfelejtsük egymást nem hiszem, hogy olyan hamar fog menni, legalábbis magamból kiindulva. Ilyenkor nem tudom szavakba foglalni, mennyire is hiányzik. Hogy nincs mellettem, hogy nem ölelhetem és csókolhatom meg.
Azóta nem is telefonáltam haza, de nagy a kísértés, hogy legalább Lizzyvel beszéljek. Tanakodásomat kopogtatás zavarta meg.
- Helló haver, csak meg akartuk nézni élsz-e még - jött be Kellan és Jacks.
- Köszi, megvagyok.
- Azt látjuk. Jó ég, tesó, hogy nincs veled ez a csaj, tisztára kikészít téged. Jó lenne, ha összekapnád magad, holnaptól ruha- és szövegpróbák, és utána kezdünk is forgatni - mondta Kellan.
- Az hátha eltereli majd a figyelmem, ha csak egy kicsit is - mondtam.
- Nem jössz el velünk? A csajok be akarnak ülni egy bárba inni valamit, és a stábból is jönnének páran - kérdezte Jacks.
- Inkább nem.
- Na, azt felejtsd el. Velünk jössz, legurítasz néhány pohárral, és felejtesz egy kicsit, meg se próbálj ellentmondani - szólalt meg Kellan. Tudtam, hogy velük nem érdemes ellenkezni, mert ha kell, képesek erővel elcipelni, így inkább bármennyire is nincs most kedvem, inkább magamtól megyek.
- Oké, de előtte még telefonálok egyet és átöltözöm.
Lezuhanyoztam és felöltöztem, majd még a srácok a nappaliban vártak, úgy döntöttem, mégis felhívom Lizzyt.
Rögtön néhány csörgés után fel is vitte.
- Szia, jó hogy végre hívsz. Szólhattál volna legalább, hogy megérkeztél. Hogy vagy? - kérdezte rögtön.
- Voltam már jobban.
- Gondolom, nem rám vagy kíváncsi - tért a lényegre Lizzy.
- Ő hogy van? - kérdeztem.
- Elég rosszul. Még mikor elmentél, délután átmentem hozzá. Egész nap csak a szobájában sírt, így Nicket nem is engedtem át hozzá. Azóta sincs valami jól. Próbálja a jókedvet mutatni mások és Nick előtt, de amint egyedül marad, ismét tovább szomorkodik.
Összeszorult a szívem a hallottaktól. Bármit megadnék, hogy mellette lehessek. Még hallgatni is borzalmas milyen állapotban van.
- Egyszer, talán a második éjszaka, mikor Nick nagy nehezen rávette, aludjon nálunk, miután ő elaludt, a te szobádba láttam belopózni, és az ágyadban sírta álomba magát - mondta Lizzy tovább.
- Annyira hiányzik, Lizzy.
- Tudom, te is neki - válaszolta nővérem.
- Most mindkettőtöknek nehéz, de hidd el, idővel könnyebb lesz.
- De mikor? Még belegondolni is fáj, milyen így látni őt, ahogy elmondtad. Utálom a gondolatát is, hogy ennyire szenved - temettem a kezembe az arcom.
- Mondjak neki valamit? - kérdezte Lizzy.
- Nem tudom. Félek, hogy attól még rosszabb lenne. Így is borzalmas hallani, amit mondasz, és visszagondolni, milyen állapotban hagytam otthon. Inkább ne, hátha úgy idővel neki is könnyebb lesz.
- Te eltudod felejteni őt? - jött a következő kérdés.
- Soha - vágtam rá rögtön. - Mennem kell, itt vannak Kellanék.
- Persze, menj csak, de te is próbálj meg nem szomorkodni.
- Nem hiszem, hogy menne, de köszi. És Lizzy…
- Igen?
- Kérlek, vigyázz rá - kértem.
- Ne aggódj, ő is rendben lesz - mondta Lizzy, majd elköszöntünk és letette.
- Na, mit mondott? - kérdezték Kellanék, akik persze az ajtóból hallgatóztak.
- Hogy viseli Kristen? - kérdezte Jacks.
- Rosszul. Aznap egész nap sírt, és ugyanezt teszi, ha nálunk van, mindig a szobámban alszik és ott sír - mondtam összeszorult szívvel, amit Lizzy mesélt.
- Ó, haver, az gáz. Akkor ő sincs jobb állapotban, mint te. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egymásba gabalyodtatok, bár a búcsúzásnál sejteni lehetett - monda Kellan.
- Legszívesebben felülnék az első gépre, rohannék haza hozzá, és soha többé nem engedném el - mondtam.
- Csakhogy azt nem lehet - világított rá a szomorú tényre Jacks.
- Tudom - feleltem lehajtott fejjel.
- Próbálj meg egy kicsit felejteni, gyere menjünk - mondta Kellan, majd magukkal cipeltek egy bárba.
Az elkövetkezendő napok is hasonlóan teltek. Leszámítva, hogy megvoltak a próbák és elkezdtük forgatni az Újholdat. Ez legalább a forgatások idejére lekötött, de sokszor még akkor is csak Kristenre tudtam gondolni.
Igyekeztem a munkába temetkezni, hogy addig se gondoljak rá. Így teltek az elkövetkezendő hetek is. Immár majdnem egy hónapja, hogy elhagytam, vagyis otthon hagytam életem értelmét. Azóta nem is mertem beszélni Lizzyvel. Féltem, hogy ismét olyan szomorú dolgokat mesél róla.
Másrészt viszont reméltem is, meg nem is hogy talán egy kicsit kezd elfelejteni, így nem fájna neki annyira. Ellenben nekem még mindig ugyanannyira fáj, mint az első nap, amikor eljöttem tőle.
Napközben a munkába menekülök, esténként pedig a lakásom magányába. Néha rángatnak csak el valahova a srácok, de általában nem sikerül feldobniuk.
Egyik nap viszont váratlan meglepetés ért.
Nick telefonált, ha tudok, menjek ki elé a reptérre. Amint meghallottam, hogy idejön, teljesen ledöbbentem. Sajnos minden reményem szerte foszlott, mikor közölte, hogy egyedül jön, mert beszélnie kell velem. Ettől is megrémültem kissé, hisz fogalmam sem volt róla, vajon mit akarhat.
Így hát pont jó kor jött, hogy kaptunk három nap pihenőt, így hamarosan indulok Nick elé a reptérre. Elmeséltem a srácoknak is, akik szintén alig várják, hogy megtudják, minek jön ide Nick. Mivel lassan ideér a gépe, ideje volt indulnom. Felkaptam a cuccaim, kocsikulcs és ilyenek, autóba pattantam és már úton is voltam a reptérre.
Ellenben Londonnal itt minden lépésemet fotósok kísérték, de hála az égnek, úgy tűnik ma szabadságolták magukat, mert még egyet sem láttam.
Kiérve a reptérre nem kellett sokat várnom, és meg is láttam Nicket. Üdvözöltük egymást, majd a kocsihoz sietve a lakásomra mentünk.
- És mi szél hozott erre? - tettem fel a kérdés amint egy-egy sör mellett leültünk a nappaliban.
- Téged elnézve te sem vagy valami jó passzban - szólalt.
- Te sem? Miért még ki? - kérdeztem, mert először komolyan nem értettem mire gondol. A következő szóval, amit kimondott, minden a helyére került, de ugyanakkor meg is ijedtem.
- Kristen.
Ahogy a nevét kimondta még a vér is meghűlt bennem.
- Kristen?
- Igen. Hiába telt már el egy hónap, még mindig ugyanolyan szomorú, mint a legelső nap miután eljöttél - mondta Nick.
- Nem értelek - próbáltam adni az értetlent.
- Tudod te jól, mire gondolok. Rád és Kristenre. Már jó ideje tudok rólatok - mondta Nick mire szóhoz sem jutottam. - Elég régóta tudok róla. Mindenről, hogy nálad aludt éjszakánként, az utolsó napodról, amit vele töltöttél - mondta halál nyugodtan, és vártam mikor fog nekem esni.
- Én…
- Tudod, én sem vagyok szent, így nincs jogom ítélkezni felettetek.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem rá.
- Magamra gondolok és Nikkire - mondta tetézve a döbbenetem. - Igen. Volt valami köztünk, mikor Londonban voltak. Ezért sincs jogom ítélkezni afelett, amit Kris és te tettetek.
- Én nem akartam, de…
- Tudom, Krist nem lehet nem szeretni. De főleg, mióta hazajöttél távolodtunk el egymástól, aztán jött Nikki és…
- Te beleszerettél vagy csak egyszeri alkalom volt?
- Nem tudom. Nagyon jól kijöttünk, és megkedveltük egymást, de hosszú távon, ahogy nálad és Krisnél is, nem működne. Te szereted Kristent? - kérdezte tőlem, amire hirtelen nem tudom, hogy válaszoljak, hisz mégis csak az ő menyasszonyáról beszélünk. De ha már ilyen őszinték vagyunk.
- Igen, mindennél jobban - válaszoltam.
- Ahogy ő is téged, legalábbis ahogy látom rajta, főleg mióta eljöttél. Mi lesz veletek most? - kérdezte.
- Ezt én is kérdezhetném - mondtam.
- Kris már nem szeret, ő téged szeret. Talán engem is, de már régen nem szerelemmel, és őszintén mióta ismerem Nikkit, már részemről sem ugyanaz. Nagyon szeretem őt, de mivel tudom, hogy ő nem szeret, nem akarom tovább erőltetni a dolgot, csak azt akarom, hogy ő boldog legyen.
- Hát, erre nem tudom, mit mondjak.
- Szerintem, ha annyira szereted őt, mint mondod, tegyél is érte. Rossz ilyen állapotban, ennyire szenvedni látni őt - mondta ki Nick azokat a szavakat, amiket nem gondoltam volna, hogy valaha hallok tőle.
- Tudod, hogy nem mehetek el, főleg most, hogy két filmet is forgatok egymás után, és nem hiszem, hogy ő jönne ide.
- Figyelj, ha szeretitek egymást, meg tudjátok oldani. Ha te nem is jöhetsz el, igaz, őt is sok minden köti oda, de ha megadod neki a lehetőséget, hogy döntsön, szerintem képes meghozni az áldozatot, hogy feladja az ottani életét és idejöjjön veled, főleg, mert szeret téged. Igaz, ő nem is sejti, hogy én tudom ezt rólatok, de hallom éjszakánként a szobádban sírni őt, még most is, egy hónap után - mondta Nick, amit már Lizzy is mesélt.
- Nekem is iszonyúan hiányzik, és fura, hogy pont neked mondom ezt, de bármit megtennék, hogy velem legyen.
- Akkor csak rajtad áll. Gyere haza velem érte, biztos vagyok benne, ha megkapja a lehetőséget, nem fog habozni, hogy veled jön-e. Na, hazajössz érte? - kérdezte Nick, és még mindig alig akartam elhinni, hogy ez igaz.
/Kristen/
Miután az egész napot sírással töltöttem a szobámban, másnap kénytelen voltam előbújni, hogy legalább megmutassam magam anyuéknak. Délután Lizzy is volt nálam, de ő sem tudod felvidítani. A hiányát semmi sem pótolhatja.
A másnapom is hasonlóan telt, annyi különbséggel, hogy este Nicknél voltam.
Nagyon rossz volt, úgy belépni oda, hogy tudtam, ő már nincs itt. Végig nagyon kellett igyekeznem, hogy ne lássák rajtam. Egyedül Lizzy tudta csak, mi a helyzet.
Nick végig mellettem volt, de valamiért furának éreztem, mintha kissé távolságtartó lenne. Bár talán most jobb is. Senki másra nem vágytam most, csak rá.
Egyfolytában arra gondoltam, mennyire hiányzik, és mit csinálhat éppen. Vajon ő is ennyit gondol rám?
Sokszor gondoltam rá, hogy legalább felhívom, hogy a hangját halljam, de nem tudtam, jó lenne-e. Hisz akkor talán még nehezebb lenne, nekem és neki is.
Másfelől viszont mindig a vele töltött percekre gondoltam, felidéztem az összes együtt töltött pillanatot, amik kissé jobb kedvre derítettek, és sokszor csodáltam a karkötőmet is. A búcsúnk pillanata viszont mindig szomorúsággal töltött el.
Teltek a napok, bár Lizzy folyton azt mondogatta, idővel jobb lesz. Hát ez most nem igaz. Sőt. Talán napról napra jobban kínzott a hiánya. Sőt, néha Nick és a többiek elöl sem tudtam titkolni a bánatom.
Mivel az internet és az amerikai sajtó folyton közli, mi újság a sztárokkal, sokszor írnak a Twilight sztárjairól is, és csak nem bírtam ki, hogy megnézzek egy-két oldalt a legújabb sztárpletykákról.
Csak egyszer készült kép róla, még mikor megérkezett Los Angelesbe, azóta nem. Pedig ha minden igaz, akkor már ismét forgat. Bár ki tudja, lehet, hogy ő is azt csinálja, amit én.
Az óráimra muszáj bejárni, talán jobb is. Kicsit eltereli a figyelmem, segít kikapcsolni. Szerintem ő is ugyanígy menekül a munkájába.
Teltek a napok, hetek, így telt az az első hónap. Mindenen nap szinte küzdenem kellett, hogy végig csináljak egy napot. Annyira hiányzott, napról napra jobban.
Akár otthon, akkor is, akár Nickéknél, ott is, valahányszor Nick elaludt, Rob szobájába mentem, és ott sírtam álomba magam. Igaz, nem volt mellettem, de legalább kicsit közelebb érezhettem magamhoz.
Ilyenkor mindig eszembe jutott, milyen jó érzés volt, mikor itt volt velem, hozzám bújt és átölelt. De már nincs itt. És szinte megőrülök a hiányától.
Ahhoz képest, hogy indult a kapcsolatunk, az elején még nem hittem volna, hogy ennyire fontos lesz nekem. Hogy valakit így fogok szeretni.
Másrészt viszont még mindig ott van Nick. Aki az utóbbi időben egyre távolságtartóbb lett. Szinte már meg sem csókol. Igaz én sem nagyon közeledtem felé. Főleg mióta ő elment. De az is igaz, hogy ha szükségem van rá, mindig mellettem van.
Tegnap például azzal jött, hogy valami miatt el kell utaznia. De olyan gyorsan történt minden, hogy semmit sem akart elárulni, így fogalmam sincs hová ment. Akárhogy faggattam Lizzyt, ő sem akart mondani semmit.
Így hát lassan várakozással telt el a nap, sőt a másnap is, mikorra Nicket vártuk haza. Pont hozzájuk készülök, mert szólt Lizzy, hogy menjek át, mert beszélni akarnak velem.
Ettől kicsit megijedtem, hogy mind ott lesznek, és, hogy miért utazott el Nick.
Mire átértem meglepetésemre az egész család, beleértve Nicket is, a nappaliban volt. Ő rögtön a szobája felé húzott, mondván beszélnie kell velem.
- Miről akarsz beszélni? Mi folyik itt? - kérdeztem.
- Rólunk. Ez nekünk nem fog menni Kris - kezdett bele.
- Mi nem fog menni? - ijedtem meg rögtön. Nem akartam, talán önzőségből, hogy még ő is elhagyjon.
- Nekünk, együtt. Te nem szeretsz engem, vagy már nem úgy, mint régen.
- Dehogynem szeretlek - mondtam.
- És Robot? - kérdezte, mire rögtön lemerevedtem. - Igen, mindent tudok - folytatta, majd legnagyobb döbbenetemre elmondta, hogy mindent tud rólunk, már jó ideje. Én meg csak hallgattam, mert szóhoz sem jutottam a döbbenettől.
- Gondolom, most utálsz, amiért ezt tettem.
- Nem. Én is tettem valamit, amiért aztán végképp nem ítélhettelek el titeket - mondta Nick.
- Mit?
- Én és Nikki…
Nem is kellett folytatnia, tudtam, mit akar mondani. Haragudni nem volt jogom, hisz én is megcsaltam őt, nem is egyszer, így nincs jogom felhánytorgatni neki. Valamilyen szinten kicsit meg is könnyebbültem, hogy nemcsak én léptem félre.
És ebből jöttünk rá mindketten, hogy sosem volt és sosem lesz olyan erős a kapcsolatunk, hogy ebből boldog házasság legyen.
- Sajnálom - mondtam immár néhány könnycseppel a szememben, főleg mikor lehúztam az ujjamról a gyűrűt és visszaadtam neki.
- Ne sírj, kicsim. Nem te tehetsz róla. Ennek így kellett lenne, nem egymásnak szántak minket, de tudod, hogy nagyon szeretlek - mondta Nick.
- Én is téged - mondtam és immár sírva megöleltem, mikor tudtam, hogy ennek itt a vége.
Sosem gondoltam volna, hogy Nick szinte végig tudott rólam és Robról. Bár így, hogy ő Nikkivel bonyolódott hasonló helyzetbe, kissé megkönnyebbültem, így már nem érzem olyan bűnösnek magam amiatt, hogy becsaptuk őt.
Azt viszont nem mertem megkérdezni, hogy Rob tudja-e, hogy ő tud-e rólunk. Rögtön ő jutott eszembe. Bár ki tudja, már egy hónap telt el, lehet, hogy már túllépett rajtam és talált magának valaki mást.
Ebbe még belegondolni is fájt, de benne volt a pakliban.
-A szüleid?
- Ők már tudnak mindent.
- Istenem… - temettem az arcom a kezembe. Hisz ők mindig is szerettek és családtagként bántak velem, miközben én ezt tettem Nickkel.
- Ne aggódj, nem ítélnek el. De van még valami, amiben döntened kell. Nagyon rossz volt az utóbbi időben, mióta Rob elment, így látni téged, és csak rajtad áll, hogy élsz-e a lehetőséggel.
- Mire gondolsz? - kérdeztem.
- Gyere menjünk le - nyúlt a kezem után Nick, de nem nagyon mertem ezek után Claire-ék szeme elé kerülni.
Nick kézen fogott és lementünk a nappaliba. Claire és a Vicék is tudnak már mindent, Nick mindent elmondott nekik. Félve mentem le hozzájuk, mikor Claire oda jött mellém.
- Ne aggódj kicsim, mi nem ítélünk el, mi is tudjuk, hogy a szívnek nem lehet parancsolni, a lényeg, hogy az ember boldog legyen - mondta Claire.
- Köszönöm - öleltem meg őt.
- Szóval, miért van itt mindenki? - fordultam Nick felé.
- Van neked egy meglepetésem. És tulajdonképpen a döntés joga a tiéd, hogy élsz-e a lehetőséggel, és boldog leszel-e. Mivel elég sokat szenvedtél, mióta Rob elment, jól gondold meg - mondta.
Én pont háttal álltam a lépcsőnek mikor Nick ellépett mellőlem és leült a többiekhez, de még mindig nem értettem, mire megy ki ez az egész.
Majd hirtelen azt hittem, mentem szívrohamot kapok.
- Szia - köszönt a már jól ismert édes hang a hátam mögül, és két ismerős kar kulcsolódott a derekamra és zárt a karjaiba.
A hangját és az érintését is ezer körül felismerném, és még mindig alig akartam elhinni, hogy ez igaz lehet.
- Rob - nyögtem ki nagy nehezen, majd szembe fordultam vele, hogy lássam, nemcsak képzelődök-e.
És nem. Tényleg Ő az itt áll mellettem, a karjaiban tart és több mint egy hónap magány és szomorúság után ismét mosoly ült ki az arcomra, és itt van velem az, akit az életemnél is jobban szeretek.
Még szorosabban zárt a karjaiba, majd ujjaival végigsimított az arcomon, mire kicsordultak a könnyeim. De ezúttal az örömtől.
- Itt vagyok, ne sírj, kicsim.
Karjaim a nyaka köré zártam, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. Arcát a nyakamban fúrta, miközben én még mindig a boldogságtól sírtam.
Tudom, hogy talán nem valami jó ötlet itt Nick előtt, de mivel vele már megbeszéltük ezt és annyira hiányzott, hogy képtelen voltam visszafogni magam.
- Annyira hiányoztál - suttogtam, de persze mindenki hallotta.
- Te is nekem, úgy szeretlek - mondta Rob.
- Én is téged - válaszoltam, majd Rob megcsókolt.
Ekkor éreztem igazán boldognak magam. Hiába az az egy hónap szenvedés nélküle, az hogy most itt van velem, minden percet megért.
Csókunk rövid volt, de annál több érzelem volt benne. Minden, amit az elmúlt időben nem élhettünk át. Ekkor viszont jött a gondolat, hogy Rob nem maradhat itt.
Elszakadtunk egymástól. De csak az ajkaink, Rob egy percre sem eresztett a karjaiból, ami nem is volt ellenemre. Bár furcsa volt, hogy már nem kell titkolnunk és az egész családja tudja.
Mi is leültünk a többiekhez, persze végig a szerelmem ölében ültem, bár Nick miatt kissé zavarban voltam, de biztosított róla, hogy nincs miért, és ne aggódjak emiatt, neki az a legfontosabb, hogy boldog legyek.
És egy egész élet nem lesz elég, hogy megháláljam neki, hogy hozzásegített minket a boldogsághoz. Hisz ezt neki köszönhetjük, ő ment el Robért és hozta haza.
De tudtam, hogy a beszélgetés java még hátra van.
- Tudod, hogy Robot a munkája Los Angelesbe köti. Itt jön a képbe a döntés, amiről beszéltem.
Tudtam, hogy mi lenne az. Hogy hajlandó vagyok-e feladni mindent, és vele menni.
Erre korábban talán jobban meggondoltam volna a választ, de ezek után rögtön tudtam, mit kell mondanom, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy jól döntök.
- A válaszom igen. Veled megyek, persze csak ha szeretnéd - fordultam Rob felé a karjaiban ülve.
- Persze, hogy szeretném. Semmi sem tenne boldogabbá. De képes vagy mindent feladni értem? És ha rám unsz? - kérdezte Rob.
- Először is az soha nem fog megtörténni, ilyenekre ne is gondolj, nem fogsz egy könnyen megszabadulni tőlem - kezdtem bele.
- Nem is akarok - vágta rá mosolyogva.
- És képes vagyok. Érted, értünk. Az elmúlt, hónapban jöttem rá, hogy bármire képes lennék, csak, hogy együtt lehessünk.
- Biztos?
- Igen. Ha képes leszel engem elviselni, lehet, hogy te unsz majd rám, ha találsz egy szép színésznőt.
- Most én mondom, hogy ilyenekre te se gondolj. Rá sem tudnék nézni másra, el sem tudom mondani milyen rossz volt ez az idő nélküled. Semmit sem akarok jobban, mint hogy mindig mellettem legyél - mondta Rob, miközben mérhetetlen szerelmet sugárzott a tekintete.
- Akkor ezt megbeszéltük - zártam le a témát.
- Mikor kell visszamenj?
- Holnapután.
- Akkor gondolom, addig van időnk mindent elrendezni.
- Igen, de biztos vagy benne, a szüleid?
- Biztos vagyok. És miattuk ne aggódj. Nekik is az a legfontosabb, hogy boldog legyek, és én melletted vagyok az - mondtam mire Rob egy édes csókkal jutalmazott.
- Akkor holnap beszélünk velük. És ha gondolod, a sulit ott is folytathatod. És remélem, nem lesz ellene kifogásod, hogy velem élj.
Ezt még mindig alig akarom elhinni. Rob ismét itt van velem, és már senki elöl nem kell titkolni a kapcsolatunkat, és vele megyek L.A.-be, és a hab a tortán, hogy vele fogok élni. Nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, de még soha nem voltam ilyen boldog.
- Persze, hogy nincs - válaszoltam mosolyogva.
- Szeretlek - suttogtam halkan.
- Én is téged.
Kissé még mindig zavarban voltam a család előtt, főleg Nick miatt, de biztosítottak róla, hogy nincs miért, és hogy örülnek nekünk. És ki tudja, idővel talán Nick is megtalálja azt, akit hozzá illik, és talán Nikki lesz az.
- Csak bátran, miattam ne aggódjatok, csak annyit kérek, hogy tedd őt boldoggá - fordult Nick Rob felé.
- Ezt megígérhetem - mondtam Rob és boldogan ölelt magához, én pedig még soha ilyen boldogan simultam a számomra legfontosabb személy, Rob ölelésébe.
Tessék komizni :)
2010. október 8., péntek
23/2.fejezet
Sziasztok! Nos ahogy ígértem itt is hozom a következő fejezetet. Előtte lenne még egy két dolog. Eredetileg a kövi frisst vasárnapra terveztem, de átírtam mint látható hétfőre mivel úgy volt, hogy szombaton is dolgozok. Nos ez annyiban változott, hogy tegnap mondták, hogy hála az égnek nem kell melózzak egész hétvégén, így valószínű, hogy vasárnap jön a következő rész. De, ez még nem bizti, ugyanis ami a folytatást illeti több verzió is van a fejemben és még át kell gondoljam melyik legyen, ha minden jól megy és ez sikerül, akkor lesz friss vasárnap, de ha mégsem akkor hétfőn mindenképp. Na erről ennyi. Annyit még, hogy köszi azoknak akik komiztak, remélem ide is írtok minnél többet, főleg ide kíváncsi vagyok a véleményekre. Pusszantás Szilnek (L), és nektek is. Pusszi.
23/2. fejezet
/Kristen/
Visszaérve a szállodába szerelmem lezuhanyzott, majd utasítást kaptam, hogy én is kövessem a példáját. Nem kérdeztem semmit, csak tettem, amit kért.
Mivel tudtam, hogy az éjszakát is együtt töltjük, valami szexibb hálóinget hoztam magammal, amit zuhanyzás után magamra kaptam.
Kilépve a fürdőből Rob nagyon ügyködött valamin, de ekkor még nem tudtam mire készül.
- Gyönyörű vagy - lépett oda hozzám, és a karjaiba zárt, de előtte jó alaposan végigmért a hálóingemben, amit persze nem terveztük, hogy sokáig lenne rajtam.
Egy édes csókot váltottunk, majd Rob a háló felé kezdett húzni.
Ahova belépve még a szavam is elállt. A már amúgy is gyönyörű szobát gyertyák sokasága világította be. Halk zene szólt, ami még romantikusabbá varázsolta.
Szerelmem az ágy mellé húzott, ahova leültünk, majd egy nagyobb ékszeres dobozt varázsolt elő az egyik fiók mélyéről. Fogalmam sem volt, mi van benne, de Rob végül kinyitotta.
Két csodaszép ezüst karkötő volt benne. Az egyik nőiesebb, míg a másik - gondolom Robé - inkább egy férfihoz illett. Egyszerűen gyönyörűek voltak.
- Igaz, megbeszéltük, hogy ma nem szomorkodunk és nem is azért mondom - kezdett bele a mondandójába miközben a kezemért nyúlt.
- Úgy gondoltam, mindkettőnknek csináltatok egyet, hogy örökké emlékezzünk ezekre a csodás napokra, amit együtt éltünk át, és amit ezek nélkül sem tudnánk elfelejteni - mondta miközben megmutatta a karkötőket.
Mindkettőbe bele volt vésve két dátum. Az egyik a megismerkedésünk napja, amire a mai napig minden pillanatára emlékszek - a másik pedig ennek a csodás Párizsi napnak a dátuma. És az enyémbe még három szó: Örökké Szeretlek, Rob.
Ahogy elolvastam, könnyek szöktek a szemembe, és igaz, a mai nap vagy éjszaka még nem a szomorkodásé, akaratlanul is eszembe jutott, hogy holnap ilyenkor már nem lesz velem.
Rob láthatta rajtam, egy pillanatra kivette a kezemből az ékszer, majd szorosan a karjaiba zárt. Olyan erősen öleltem magamhoz, mintha sosem akarnám elengedni, pedig holnap muszáj lesz.
- Szeretlek - suttogtam a fülébe, miközben igyekeztem elfojtani a könnyeim.
- Én is téged - jött a válasz, majd ajkait az enyémre nyomta, és a világ legszerelmesebb csókjában egyesültünk.
Akármilyen szomorú is vagyok, ő az, aki mindig boldoggá tud tenni, és ez most sem volt másképp. Eleresztettük egymást, és Rob rávarázsolta a kezemre a karkötőt, a másik mellé, amit még karácsonyra kaptam tőle.
Kézbe fogtam az övét, amibe ugyanaz a szöveg volt belevésve, aláírásként az én nevemmel. Rá is feltettem a karkötőt, néhány szerelmes pillantás után ismét megcsókoltuk egymást.
Ezúttal inkább már szenvedélyesen, majd Rob, félresöpörve az ékszeres dobozt, az ölébe ültetett, miközben egyre éhesebben faltuk egymás ajkait.
Egy pillanatra szakadtunk csak el egymástól, míg Rob kibújt a még rajta lévő boxerből, és visszaültetve az ölébe bújtatott ki engem is a hálóingemből, ezáltal végigcsókolva a testem egészen a hasamtól, elérve a melleimet, míg végül ismét egymás ajkaira találtunk.
Meztelen testünk egymáshoz simult, közben nyelvünk szerelmes táncát járta. Kezeink sem tétlenkedtek, Rob puha érintései először a mellem kényeztették, amitől bele-belenyögtem a csókunkba, majd ujjai egyre lejjebb tévedtek, míg nem belém csúsztatta ujjait, mire egy kisebb sikoly hagyta el a számat.
Én sem tétlenkedtem, benyúltam egymáshoz simuló testünk közé, és simogatni kezdtem már tettre kész férfiasságát, aminek hatására Robból is kisebb morgások szakadtak fel.
Közben ő ujjaival egyre jobban gyötört, míg nem megérkezett a várva várt gyönyör, amit testem remegése és hangos sikolyom adta tudtára. Még kissé remegve borultam szerelmem nyakába, amit apró puszikkal hintettem be, majd ismét csókolni kezdtük egymást.
Eközben egy percre sem eresztettem szerelmem férfiasságát a kezemből, ő is egyre hangosabb zihálásával jelezte, hogy élvezi amit csinálok. Egy ponton nem bírta már tovább.
A következő pillanatban csak annyit éreztem, hogy maga alá fordít, és kitölti nőiességem tüzes barlangját.
Mindkettőnkből egy-egy sóhaj szakadt fel, amint testünk végre egyesült. Először lassan mozgott bennem, ezzel is az őrület határára sodorva, majd a fenekét markolva bíztattam gyorsabb mozgásra. Rögtön tudta is, mit szeretnék, így egyre sebesebb mozgással repített a csúcs felé mindkettőnket. Mindeközben egy percre sem eresztettük egymás ajkait, kezünkkel pedig a másik testét barangoltuk be.
Kisvártatva szinte egyszerre léptünk be a mennyek kapuján, amit egy szerelmes és egyben szenvedélyes csókkal köszöntöttünk.
- Szeretlek - suttogtuk egymásnak, miközben próbáltunk kissé lenyugodni az imént átélt gyönyöröktől.
Minden egyes percet ki akartunk használni, amit még együtt lehettünk, így egész éjjel nem eresztve szerettünk egymást tovább.
Valamikor hajnalban szunnyadtunk el egymás karjaiban. A reggel viszont hamar elérkezett, a legnagyobb bánatunkra. Életünk talán legszebb napja ért véget, és eljött a talán legszomorúbb: az elválásunké.
Hiába próbáltam nem erre gondolni, csak az járt a fejemben, hogy hamarosan újra otthon leszünk, és alig néhány óra múlva el kell engedjem őt. Addig sem akartam elpazarolni ezt a nagyon kevés időt, így egy percre sem eresztettem el őt magam mellől.
A reggeli ébredést követően egy egymás kényeztetésével egybekötött zuhanyzás után a szobánkban ismét egymás karjaiban fogyasztottuk el a reggelinket, majd mindketten felöltöztünk.
Míg én összeszedtem a dolgainkat, Rob rendezte a számlát, majd búcsút vettünk ettől a számunkra immár fontos és csodás helytől, és kocsiba szállva úton voltunk a reptérre. Ahol ugyanaz a magángép várt ránk, amivel jöttünk.
A hazafelé utat szintén Rob karjaiban töltöttem, mert ő sem nagyon akart akár egy centinyi távolságra sem ereszteni maga mellől. És az utat emellett többnyire csókolózással töltöttük, hisz hamarosan ez már nem adatik meg nekünk.
Sajnos viszont, ahogy leszállt a gépünk, otthon vissza kell térjünk a valóságba. Kézen fogva jöttünk ki a reptérről, és reméltem, mint mióta Rob itthon van, egy fotóssal sem futunk össze. Akárcsak itthon, hála az égnek, úgy tűnik a paparazzik szabadságon vannak, hisz Párizsban sem találkoztunk egyel sem.
Ellenben Los Angelessel, ahol, ahogy hallottam, kismillió van, és Rob minden lépését követik. Így itt még szerencsénk volt, az kellene még csak, hogy az újságokba kerüljünk.
Egyenest hozzánk hajtottunk, ahol Rob legnagyobb bánatomra nem jöhetett be velem, mert ha minden igaz, már a szüleim is itthon vannak.
- Ha a szüleid nem is, én kikísérhetlek a repülőtérre? - fordultam Rob felé.
- Csak miattad nem akartam, hogy jöjjenek, azt akarom, hogy téged láthassalak utoljára, hogy te kísérj ki – mondta, ő is immár szomorúsággal a hangjában és a szemében.
Egyre közeledett az elválás pillanata, ami egyikünknek sem lesz könnyű, hisz ki tudja mikor, vagy egyáltalán látjuk-e még egymást.
- Hazamegyek, összeszedem a cuccaim, elköszönök anyuéktól utána Tom értem jön Kellanékkal, de találkozunk a reptéren - mondta.
- Jó - ennyi volt csak a válaszom.
Most még nem akartam sírni, pedig közel álltam hozzá, de nem akarok most még kibukni. Arra lesz elég időm, ha már nem lesz velem.
Mielőtt elköszöntem volna tőle, tekintetem a kezeinkre tévedt, a karkötőnket csodálva. Ha ő már nem is, ez mindig emlékeztetni fog minden egyes pillanatra, amit vele töltöttem, bár ha jobban belegondolok, arra semmi szükség, hisz így sem tudnám egy másodpercét sem elfelejteni.
- Később találkozunk.
- Köszönöm - suttogtam miközben egy csókra hajoltam felé, amit készséggel adott meg.
- Nincs mit megköszönnöd. Szeretlek - válaszolta Rob.
- Én is téged, nagyon.
Egy utolsó, de annál hosszabb csók után nagy nehezen elengedtem őt. Kiszálltam, míg ő elhajtott, én pedig a ház felé botorkáltam, és ekkor tudatosult csak bennem igazán, hogy már csak egyszer, akkor is csupán egy nagyon rövid időre láthatom őt.
/Rob/
Hazaérve rögtön a szobámba mentem összecsomagolni. Amint végeztem, az ágyra roskadtam és rá gondoltam. Hogy már csak egyszer láthatom, és lehetek vele egy kicsit, és mindennek vége lesz. Én elmegyek, őt itt marad.
Soha nem gondoltam, hogy valaha is leszek ilyen boldog, mint Kristen mellett. Az utóbbi időben ő olyan lett számomra, mint a levegő. Nélkülözhetetlen.
És tudom, ha egyelőre csak egyszer is mutatta ki, ez őt is megviseli. Ha lehetne, egy percet sem haboznék, hogy mindent eldobjak, és itthon maradjak, vagy őt vigyem magammal. De több okból nem lehetséges egyik sem.
Töprengésemből Lizzy térített észhez, aki bejött hozzám és leült mellém.
- Hol voltál? Vagy úgy kérdezem, hol voltatok?
- Párizsban - vallottam be nővéremnek, aki kissé megdöbbent.
- Tudod, nem gondoltam volna még az elején, mikor megtudtam, hogy ez ennyire komoly. Elég rátok nézni, főleg most. Mi lesz veletek ezután?
- Semmi. Ahogy eredetileg megbeszéltük, ez csak addig tart vagy tarthat, amíg itthon vagyok.
- Gondolom, ő sincs jobb állapotban, mint te - célzott Lizzy a szomorúságomra, amit most Kristen is érezhet.
- Rossz így látni téged - ölelt magához Lizzy.
Mindig is talán vele álltunk a legközelebb egymáshoz, így mint mindig tudom, hogy rá most is számíthatok. Beszélgettünk még egy kicsit, de lassan ideje volt indulnom.
- Kristől elköszöntél már? – kérdezte, mielőtt indulni akartam a nappaliba.
- Nem. Ő jön ki velem a reptérre - feleltem, így Lizzy értette, miért nem akartam, hogy anyuék jöjjenek ki.
- Gondolom, ma nem lesz valami jó passzban, majd szólok Nicknek, és később átmegyek hozzá én - mondta Lizzy.
- Köszönöm - adtam egy puszit az arcára.
Levittem a cuccaim, majd a család már a nappaliban gyülekezett. Már Tom is itt volt, aki értem jött. Hosszú ölelések és puszik váltása után szakadtam el a családomtól, akiket ki tudja, mikor látok megint.
- Vigyázz magadra, kicsim, szeretünk - szólt még utánunk anya, akihez visszamentem egy ölelésre, majd elindultunk.
Ilyenkor rossz látni, hogy ilyen szomorúak. A lányok és anyuék is. Hisz egész évben alig látnak, és az itthon töltött kis idő hamar elrepül.
Utolsó pillantást vetettem a szülői házra, ahol életem legszebb perceit töltöttem az elmúlt hetekben, majd Tommal kocsiba szálltunk és elindultunk.
- Na, mesélj, milyen volt tegnap? - érdeklődött rögtön. Persze, nem is ő lenne, ha nem kérdez rá. Úgy volt, hogy Kellanék is vele jönnek, ezen csodálkoztam is, de még tegnap kiagyalták a fiúkkal, hogy inkább velük is kint találkozunk, vagy majd csak a gépen, hogy nyugodtan elköszönhessek Kristől.
Tom elmesélte, mikor látta rajtam, hogy milyen kedvem van, hogy Jackson sincs jobb állapotban, aki fülig belezúgott Vicbe, akitől már reggel elbúcsúzott.
- Elég ramatyul festesz - szólalt meg Tom.
- Úgy is érezem magam, egyszerűen megbolondulok, hogy itt kell hagyjam őt.
- De tudtad, hogy ez lesz.
- Igen, még az elején nem sejtettem, hogy ennyire nehéz elengedni, és rossz látni, hogy ez neki is mennyire fáj.
- Igaz, mindenki ezt mondja, de idővel jobb lesz - mondta Tom.
Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy közeledtünk a reptér felé. Amint megérkeztünk és bementünk, egy kicsit félreesőbb helyen várt Kellan.
- Szevasz, tesó.
- A többiek? - kérdeztem.
- A csajokat Jacks arrébb vitte, én meg vártalak titeket. Gondolom, a szerelmed is jön nem?
- Igen, jön.
Vártunk egy kicsit, pont a jegyeket készítettük elő, mikor megjött Ő.
Rögtön a karjaimba zártam, ahonnan legszívesebben soha nem engedném. Akárcsak a múltkor a szobámban, arcát a nyakamba temette és ismét a könnyeit éreztem a nyakamra hullani.
Férfi létemre, nekem is tartanom kellett magam, hogy ne sírjam el maga, ahogy zokogó szerelmem próbáltam vigasztalni a karjaimban.
Tom és Kellan kicsit arrébb állva figyeltek minket.
- Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar, és ennyire fog fájni - suttogta Kris. - Azt akarom, hogy soha ne hagyj el - suttogta tovább.
- Hidd el, én is csak erre vágyom, hogy örökké melletted lehessek, de…
- De ez nem lehetséges - fejezte be, amit én kimondani nem tudtam.
Még szorosabban öleltem magamhoz, és nem tudom, meddig öleltük egymást, de ekkor hallottuk meg, hogy felszólítanak a beszállásra.
Kristen erre még szorosabban ölelt és ismét zokogni kezdett.
- Kicsim, ne sírj, utállak így látni téged. Nem szabadott volna a közeledbe se mennem, akkor most nem szenvednél, szenvednénk így.
- Te megbántad? - kérdezte immár a szemembe nézve, még mindig a karjaimban.
- Egy percét sem. Csak megőrjít, hogy el kell hagyjalak, és hogy ilyen állapotban látlak.
- Akkor ne hagy el…
- Tudod, hogy bármennyire is akarok, nem maradhatok - mondtam a szomorú tényeket.
- Tudom. Ne haragudj, hogy kiborultam, csak…
- Semmi baj, nyugodj meg. És akármilyen nehéz is, ha ránk gondolsz, ne erre gondolj, hanem a csodás percekre, amiket együtt éltünk át, és hidd el jobb lesz. És csak az vigasztal, hogy nem hagylak egyedül, hogy bármennyire is fáj kimondanom, Nick szeret és melletted lesz, ha már én nem lehetek.
- Igen, de mi lesz velem nélküled? - kérdezte, amit én is folyton magamtól kérdezek, mióta ideértünk.
- Még nem tudjuk, mit tartogat számunkra a jövő, de remélem, hogy találkozunk még, és hiszem, hogy ennek nem itt és nem most van vége - mondtam, mire talán egy kis remény csillogott szerelmem most szomorú szemeiben.
- Én is azt szeretném - suttogta, miközben megcsókoltam.
Eleinte gyöngéd volt a csókunk, ami egyre szenvedélyesebb lett. Szerelmem karjai a nyakam köré kulcsolódtak, míg én a derekánál fogva öleltem szorosan magamhoz, miközben nyelvünk szerelmes táncát járta.
De sajnos egyszer minden véget ér. Ajkaink elszakadtak egymástól, és nekem ideje mennem.
- Örökké szeretlek - mondtam Kristennek, majd megfogtam a kezén lévő karkötőt és ránéztem a sajátomra is. - Ezt soha ne feled, örökké - tettem hozzá.
- Én is téged, nagyon szeretlek, örökké. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni - válaszolta könnyes szemmel és egy utolsó szerelmes csókot váltottuk, majd kiengedtem a karjaimból, ami életem talán egyik legnehezebb tette volt.
Tom jött oda hozzánk, aki megígérte, hogy hazaviszi Krist.
Kellan is elköszönt tőle, majd a csomagjaimért nyúltam, mikor Kris még utoljára a nyakamba kapaszkodott, és megcsókolt, olyan szenvedéllyel, mintha az élete múlna rajta. Szabályosan fájt kiengedni életem értelmét a karjaimból, de meg kellett tennem.
- Szeretlek - mondtuk egymásnak, de reméltük mindketten, hogy nem utoljára. Egy utolsó pillantást vetettünk egymásra, majd Kellanal elindultunk a gépünkhöz, ahol már láttam a lányokat ránk várni, közben folyton hátrapillantgattam szerelmemet kutatva, aki továbbra is könnyes szemmel nézett utánam, míg nem egy utolsó pillantást vetve rá, felszálltunk a gépre, ami sok ezernyi távolságra repít életem szerelmétől.
És csak azt reméltem, igaz lesz, amit neki mondtam, hogy nem most találkozunk utoljára.
/Kristen/
Tom mondta Robnak, aki nyugodtabb is lett ettől, hogy ő majd hazavisz. Csendben bámultam ki az ablakon, egyfolytában a búcsún pillanatai peregtek le előttem.
Még talán soha semmi nem fájt ennyire, mint elengedni őt. Annyira boldog voltam a karjaiban, és mégis el kellett váljak tőle.
Igaza van, talán az elején nem kellett volna belemenjünk, akkor nem fájna ennyire. Azt nem mondom, hogy megbántam, mert egyetlen percet sem, csak most ne fájna ennyire a hiánya, pedig épp hogy elment.
Azóta egyfolytában azt kérdezgetem magamtól, mi lesz velem nélküle? És mit fogok tenni, hogy Nick ne lássa rajtam, mert ha ilyen állapotban leszek, biztos tudni akarja mi az, ami ennyire bánt. Azt azért mégsem mondhatom neki, hogy beleszerettem a testvérébe, és majd bele halok a hiányában. Hiába igaz is, ezt nem tudhatja meg.
Így ha vele, vagy náluk vagyok, magamra kell erőltetnem a boldogság álarcát, és elrejteni a szenvedésem. Mert kínszenvedés lesz nélküle, hogy nem lehet mellettem, hogy nem ölelhetem és csókolhatom meg. Talán soha többé.
De én is reménykedek abban, hogy talán, ha a sors is úgy akarja, leszünk mi még együtt.
- Jól vagy? - kérdezte Tom, mikor ismét hullani látta könnyeim.
- Igen - próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.
- Ha te is ennyire szenvedsz, beszélj Nickkel és menj utána.
- Tudod, hogy azt nem lehet. Ha elmondom neki, nemcsak velem, hanem a testvérével is egy életre összeveszik, és azt nem akarom, hogy miattam vesszenek össze.
- Te tudod, de gondold meg. Lehet, hogy Nick elengedne, és akkor utána mehetnél, és nem lennétek mindketten ilyen szörnyű állapotban - mondta Tom, a Nickkel kapcsolatos részét, nem igazán értettem, de most nem is firtattam. Talán akkor lenne erre esélyem, ha ő is kiszeretne belőlem, vagy találna magának valakit, de úgymond olyan szerencsém nincs.
Ha egyszer így lenne, akkor talán lenne esélyünk nekem és Robnak és közös életre. De ez még a jövő zenéje, egy egyelőre csak a bánat és szomorúság van, amit egymás hiánya okoz nekünk, mindemellett viszont a közös együtt töltött percek emlékei örökre a szívünkbe vésődtek, és azokat senki nem veheti el tőlünk.
Idő közben hazaértünk, megköszöntem Tomnak, hogy hazahozott, majd bementem. Anyuék már itthon voltak, akik nagyon örültek nekem. Előttük is meg kellett játszanom a boldogságot, semmi kedvem nem volt anyám vallatásához.
Kicsit később ígértem, hogy beszélünk, és akkor mesélhet az útjukról, de most semmi másra nem vágytam, csak magányra. Meg persze Robra, mindennél jobban, de ez utóbbi nem adatik meg, így maradt a szobám magánya, ahova beléve csak még jobban fájt a szívem, hisz mikor utoljára voltam itt, még Ő is itt volt velem.
Leroskadtam az ágyamra és a karkötőmet nézetve ismét elkapott a sírás…
Várom a komikat, hajrá :)
23/2. fejezet
/Kristen/
Visszaérve a szállodába szerelmem lezuhanyzott, majd utasítást kaptam, hogy én is kövessem a példáját. Nem kérdeztem semmit, csak tettem, amit kért.
Mivel tudtam, hogy az éjszakát is együtt töltjük, valami szexibb hálóinget hoztam magammal, amit zuhanyzás után magamra kaptam.
Kilépve a fürdőből Rob nagyon ügyködött valamin, de ekkor még nem tudtam mire készül.
- Gyönyörű vagy - lépett oda hozzám, és a karjaiba zárt, de előtte jó alaposan végigmért a hálóingemben, amit persze nem terveztük, hogy sokáig lenne rajtam.
Egy édes csókot váltottunk, majd Rob a háló felé kezdett húzni.
Ahova belépve még a szavam is elállt. A már amúgy is gyönyörű szobát gyertyák sokasága világította be. Halk zene szólt, ami még romantikusabbá varázsolta.
Szerelmem az ágy mellé húzott, ahova leültünk, majd egy nagyobb ékszeres dobozt varázsolt elő az egyik fiók mélyéről. Fogalmam sem volt, mi van benne, de Rob végül kinyitotta.
Két csodaszép ezüst karkötő volt benne. Az egyik nőiesebb, míg a másik - gondolom Robé - inkább egy férfihoz illett. Egyszerűen gyönyörűek voltak.
- Igaz, megbeszéltük, hogy ma nem szomorkodunk és nem is azért mondom - kezdett bele a mondandójába miközben a kezemért nyúlt.
- Úgy gondoltam, mindkettőnknek csináltatok egyet, hogy örökké emlékezzünk ezekre a csodás napokra, amit együtt éltünk át, és amit ezek nélkül sem tudnánk elfelejteni - mondta miközben megmutatta a karkötőket.
Mindkettőbe bele volt vésve két dátum. Az egyik a megismerkedésünk napja, amire a mai napig minden pillanatára emlékszek - a másik pedig ennek a csodás Párizsi napnak a dátuma. És az enyémbe még három szó: Örökké Szeretlek, Rob.
Ahogy elolvastam, könnyek szöktek a szemembe, és igaz, a mai nap vagy éjszaka még nem a szomorkodásé, akaratlanul is eszembe jutott, hogy holnap ilyenkor már nem lesz velem.
Rob láthatta rajtam, egy pillanatra kivette a kezemből az ékszer, majd szorosan a karjaiba zárt. Olyan erősen öleltem magamhoz, mintha sosem akarnám elengedni, pedig holnap muszáj lesz.
- Szeretlek - suttogtam a fülébe, miközben igyekeztem elfojtani a könnyeim.
- Én is téged - jött a válasz, majd ajkait az enyémre nyomta, és a világ legszerelmesebb csókjában egyesültünk.
Akármilyen szomorú is vagyok, ő az, aki mindig boldoggá tud tenni, és ez most sem volt másképp. Eleresztettük egymást, és Rob rávarázsolta a kezemre a karkötőt, a másik mellé, amit még karácsonyra kaptam tőle.
Kézbe fogtam az övét, amibe ugyanaz a szöveg volt belevésve, aláírásként az én nevemmel. Rá is feltettem a karkötőt, néhány szerelmes pillantás után ismét megcsókoltuk egymást.
Ezúttal inkább már szenvedélyesen, majd Rob, félresöpörve az ékszeres dobozt, az ölébe ültetett, miközben egyre éhesebben faltuk egymás ajkait.
Egy pillanatra szakadtunk csak el egymástól, míg Rob kibújt a még rajta lévő boxerből, és visszaültetve az ölébe bújtatott ki engem is a hálóingemből, ezáltal végigcsókolva a testem egészen a hasamtól, elérve a melleimet, míg végül ismét egymás ajkaira találtunk.
Meztelen testünk egymáshoz simult, közben nyelvünk szerelmes táncát járta. Kezeink sem tétlenkedtek, Rob puha érintései először a mellem kényeztették, amitől bele-belenyögtem a csókunkba, majd ujjai egyre lejjebb tévedtek, míg nem belém csúsztatta ujjait, mire egy kisebb sikoly hagyta el a számat.
Én sem tétlenkedtem, benyúltam egymáshoz simuló testünk közé, és simogatni kezdtem már tettre kész férfiasságát, aminek hatására Robból is kisebb morgások szakadtak fel.
Közben ő ujjaival egyre jobban gyötört, míg nem megérkezett a várva várt gyönyör, amit testem remegése és hangos sikolyom adta tudtára. Még kissé remegve borultam szerelmem nyakába, amit apró puszikkal hintettem be, majd ismét csókolni kezdtük egymást.
Eközben egy percre sem eresztettem szerelmem férfiasságát a kezemből, ő is egyre hangosabb zihálásával jelezte, hogy élvezi amit csinálok. Egy ponton nem bírta már tovább.
A következő pillanatban csak annyit éreztem, hogy maga alá fordít, és kitölti nőiességem tüzes barlangját.
Mindkettőnkből egy-egy sóhaj szakadt fel, amint testünk végre egyesült. Először lassan mozgott bennem, ezzel is az őrület határára sodorva, majd a fenekét markolva bíztattam gyorsabb mozgásra. Rögtön tudta is, mit szeretnék, így egyre sebesebb mozgással repített a csúcs felé mindkettőnket. Mindeközben egy percre sem eresztettük egymás ajkait, kezünkkel pedig a másik testét barangoltuk be.
Kisvártatva szinte egyszerre léptünk be a mennyek kapuján, amit egy szerelmes és egyben szenvedélyes csókkal köszöntöttünk.
- Szeretlek - suttogtuk egymásnak, miközben próbáltunk kissé lenyugodni az imént átélt gyönyöröktől.
Minden egyes percet ki akartunk használni, amit még együtt lehettünk, így egész éjjel nem eresztve szerettünk egymást tovább.
Valamikor hajnalban szunnyadtunk el egymás karjaiban. A reggel viszont hamar elérkezett, a legnagyobb bánatunkra. Életünk talán legszebb napja ért véget, és eljött a talán legszomorúbb: az elválásunké.
Hiába próbáltam nem erre gondolni, csak az járt a fejemben, hogy hamarosan újra otthon leszünk, és alig néhány óra múlva el kell engedjem őt. Addig sem akartam elpazarolni ezt a nagyon kevés időt, így egy percre sem eresztettem el őt magam mellől.
A reggeli ébredést követően egy egymás kényeztetésével egybekötött zuhanyzás után a szobánkban ismét egymás karjaiban fogyasztottuk el a reggelinket, majd mindketten felöltöztünk.
Míg én összeszedtem a dolgainkat, Rob rendezte a számlát, majd búcsút vettünk ettől a számunkra immár fontos és csodás helytől, és kocsiba szállva úton voltunk a reptérre. Ahol ugyanaz a magángép várt ránk, amivel jöttünk.
A hazafelé utat szintén Rob karjaiban töltöttem, mert ő sem nagyon akart akár egy centinyi távolságra sem ereszteni maga mellől. És az utat emellett többnyire csókolózással töltöttük, hisz hamarosan ez már nem adatik meg nekünk.
Sajnos viszont, ahogy leszállt a gépünk, otthon vissza kell térjünk a valóságba. Kézen fogva jöttünk ki a reptérről, és reméltem, mint mióta Rob itthon van, egy fotóssal sem futunk össze. Akárcsak itthon, hála az égnek, úgy tűnik a paparazzik szabadságon vannak, hisz Párizsban sem találkoztunk egyel sem.
Ellenben Los Angelessel, ahol, ahogy hallottam, kismillió van, és Rob minden lépését követik. Így itt még szerencsénk volt, az kellene még csak, hogy az újságokba kerüljünk.
Egyenest hozzánk hajtottunk, ahol Rob legnagyobb bánatomra nem jöhetett be velem, mert ha minden igaz, már a szüleim is itthon vannak.
- Ha a szüleid nem is, én kikísérhetlek a repülőtérre? - fordultam Rob felé.
- Csak miattad nem akartam, hogy jöjjenek, azt akarom, hogy téged láthassalak utoljára, hogy te kísérj ki – mondta, ő is immár szomorúsággal a hangjában és a szemében.
Egyre közeledett az elválás pillanata, ami egyikünknek sem lesz könnyű, hisz ki tudja mikor, vagy egyáltalán látjuk-e még egymást.
- Hazamegyek, összeszedem a cuccaim, elköszönök anyuéktól utána Tom értem jön Kellanékkal, de találkozunk a reptéren - mondta.
- Jó - ennyi volt csak a válaszom.
Most még nem akartam sírni, pedig közel álltam hozzá, de nem akarok most még kibukni. Arra lesz elég időm, ha már nem lesz velem.
Mielőtt elköszöntem volna tőle, tekintetem a kezeinkre tévedt, a karkötőnket csodálva. Ha ő már nem is, ez mindig emlékeztetni fog minden egyes pillanatra, amit vele töltöttem, bár ha jobban belegondolok, arra semmi szükség, hisz így sem tudnám egy másodpercét sem elfelejteni.
- Később találkozunk.
- Köszönöm - suttogtam miközben egy csókra hajoltam felé, amit készséggel adott meg.
- Nincs mit megköszönnöd. Szeretlek - válaszolta Rob.
- Én is téged, nagyon.
Egy utolsó, de annál hosszabb csók után nagy nehezen elengedtem őt. Kiszálltam, míg ő elhajtott, én pedig a ház felé botorkáltam, és ekkor tudatosult csak bennem igazán, hogy már csak egyszer, akkor is csupán egy nagyon rövid időre láthatom őt.
/Rob/
Hazaérve rögtön a szobámba mentem összecsomagolni. Amint végeztem, az ágyra roskadtam és rá gondoltam. Hogy már csak egyszer láthatom, és lehetek vele egy kicsit, és mindennek vége lesz. Én elmegyek, őt itt marad.
Soha nem gondoltam, hogy valaha is leszek ilyen boldog, mint Kristen mellett. Az utóbbi időben ő olyan lett számomra, mint a levegő. Nélkülözhetetlen.
És tudom, ha egyelőre csak egyszer is mutatta ki, ez őt is megviseli. Ha lehetne, egy percet sem haboznék, hogy mindent eldobjak, és itthon maradjak, vagy őt vigyem magammal. De több okból nem lehetséges egyik sem.
Töprengésemből Lizzy térített észhez, aki bejött hozzám és leült mellém.
- Hol voltál? Vagy úgy kérdezem, hol voltatok?
- Párizsban - vallottam be nővéremnek, aki kissé megdöbbent.
- Tudod, nem gondoltam volna még az elején, mikor megtudtam, hogy ez ennyire komoly. Elég rátok nézni, főleg most. Mi lesz veletek ezután?
- Semmi. Ahogy eredetileg megbeszéltük, ez csak addig tart vagy tarthat, amíg itthon vagyok.
- Gondolom, ő sincs jobb állapotban, mint te - célzott Lizzy a szomorúságomra, amit most Kristen is érezhet.
- Rossz így látni téged - ölelt magához Lizzy.
Mindig is talán vele álltunk a legközelebb egymáshoz, így mint mindig tudom, hogy rá most is számíthatok. Beszélgettünk még egy kicsit, de lassan ideje volt indulnom.
- Kristől elköszöntél már? – kérdezte, mielőtt indulni akartam a nappaliba.
- Nem. Ő jön ki velem a reptérre - feleltem, így Lizzy értette, miért nem akartam, hogy anyuék jöjjenek ki.
- Gondolom, ma nem lesz valami jó passzban, majd szólok Nicknek, és később átmegyek hozzá én - mondta Lizzy.
- Köszönöm - adtam egy puszit az arcára.
Levittem a cuccaim, majd a család már a nappaliban gyülekezett. Már Tom is itt volt, aki értem jött. Hosszú ölelések és puszik váltása után szakadtam el a családomtól, akiket ki tudja, mikor látok megint.
- Vigyázz magadra, kicsim, szeretünk - szólt még utánunk anya, akihez visszamentem egy ölelésre, majd elindultunk.
Ilyenkor rossz látni, hogy ilyen szomorúak. A lányok és anyuék is. Hisz egész évben alig látnak, és az itthon töltött kis idő hamar elrepül.
Utolsó pillantást vetettem a szülői házra, ahol életem legszebb perceit töltöttem az elmúlt hetekben, majd Tommal kocsiba szálltunk és elindultunk.
- Na, mesélj, milyen volt tegnap? - érdeklődött rögtön. Persze, nem is ő lenne, ha nem kérdez rá. Úgy volt, hogy Kellanék is vele jönnek, ezen csodálkoztam is, de még tegnap kiagyalták a fiúkkal, hogy inkább velük is kint találkozunk, vagy majd csak a gépen, hogy nyugodtan elköszönhessek Kristől.
Tom elmesélte, mikor látta rajtam, hogy milyen kedvem van, hogy Jackson sincs jobb állapotban, aki fülig belezúgott Vicbe, akitől már reggel elbúcsúzott.
- Elég ramatyul festesz - szólalt meg Tom.
- Úgy is érezem magam, egyszerűen megbolondulok, hogy itt kell hagyjam őt.
- De tudtad, hogy ez lesz.
- Igen, még az elején nem sejtettem, hogy ennyire nehéz elengedni, és rossz látni, hogy ez neki is mennyire fáj.
- Igaz, mindenki ezt mondja, de idővel jobb lesz - mondta Tom.
Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy közeledtünk a reptér felé. Amint megérkeztünk és bementünk, egy kicsit félreesőbb helyen várt Kellan.
- Szevasz, tesó.
- A többiek? - kérdeztem.
- A csajokat Jacks arrébb vitte, én meg vártalak titeket. Gondolom, a szerelmed is jön nem?
- Igen, jön.
Vártunk egy kicsit, pont a jegyeket készítettük elő, mikor megjött Ő.
Rögtön a karjaimba zártam, ahonnan legszívesebben soha nem engedném. Akárcsak a múltkor a szobámban, arcát a nyakamba temette és ismét a könnyeit éreztem a nyakamra hullani.
Férfi létemre, nekem is tartanom kellett magam, hogy ne sírjam el maga, ahogy zokogó szerelmem próbáltam vigasztalni a karjaimban.
Tom és Kellan kicsit arrébb állva figyeltek minket.
- Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar, és ennyire fog fájni - suttogta Kris. - Azt akarom, hogy soha ne hagyj el - suttogta tovább.
- Hidd el, én is csak erre vágyom, hogy örökké melletted lehessek, de…
- De ez nem lehetséges - fejezte be, amit én kimondani nem tudtam.
Még szorosabban öleltem magamhoz, és nem tudom, meddig öleltük egymást, de ekkor hallottuk meg, hogy felszólítanak a beszállásra.
Kristen erre még szorosabban ölelt és ismét zokogni kezdett.
- Kicsim, ne sírj, utállak így látni téged. Nem szabadott volna a közeledbe se mennem, akkor most nem szenvednél, szenvednénk így.
- Te megbántad? - kérdezte immár a szemembe nézve, még mindig a karjaimban.
- Egy percét sem. Csak megőrjít, hogy el kell hagyjalak, és hogy ilyen állapotban látlak.
- Akkor ne hagy el…
- Tudod, hogy bármennyire is akarok, nem maradhatok - mondtam a szomorú tényeket.
- Tudom. Ne haragudj, hogy kiborultam, csak…
- Semmi baj, nyugodj meg. És akármilyen nehéz is, ha ránk gondolsz, ne erre gondolj, hanem a csodás percekre, amiket együtt éltünk át, és hidd el jobb lesz. És csak az vigasztal, hogy nem hagylak egyedül, hogy bármennyire is fáj kimondanom, Nick szeret és melletted lesz, ha már én nem lehetek.
- Igen, de mi lesz velem nélküled? - kérdezte, amit én is folyton magamtól kérdezek, mióta ideértünk.
- Még nem tudjuk, mit tartogat számunkra a jövő, de remélem, hogy találkozunk még, és hiszem, hogy ennek nem itt és nem most van vége - mondtam, mire talán egy kis remény csillogott szerelmem most szomorú szemeiben.
- Én is azt szeretném - suttogta, miközben megcsókoltam.
Eleinte gyöngéd volt a csókunk, ami egyre szenvedélyesebb lett. Szerelmem karjai a nyakam köré kulcsolódtak, míg én a derekánál fogva öleltem szorosan magamhoz, miközben nyelvünk szerelmes táncát járta.
De sajnos egyszer minden véget ér. Ajkaink elszakadtak egymástól, és nekem ideje mennem.
- Örökké szeretlek - mondtam Kristennek, majd megfogtam a kezén lévő karkötőt és ránéztem a sajátomra is. - Ezt soha ne feled, örökké - tettem hozzá.
- Én is téged, nagyon szeretlek, örökké. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni - válaszolta könnyes szemmel és egy utolsó szerelmes csókot váltottuk, majd kiengedtem a karjaimból, ami életem talán egyik legnehezebb tette volt.
Tom jött oda hozzánk, aki megígérte, hogy hazaviszi Krist.
Kellan is elköszönt tőle, majd a csomagjaimért nyúltam, mikor Kris még utoljára a nyakamba kapaszkodott, és megcsókolt, olyan szenvedéllyel, mintha az élete múlna rajta. Szabályosan fájt kiengedni életem értelmét a karjaimból, de meg kellett tennem.
- Szeretlek - mondtuk egymásnak, de reméltük mindketten, hogy nem utoljára. Egy utolsó pillantást vetettünk egymásra, majd Kellanal elindultunk a gépünkhöz, ahol már láttam a lányokat ránk várni, közben folyton hátrapillantgattam szerelmemet kutatva, aki továbbra is könnyes szemmel nézett utánam, míg nem egy utolsó pillantást vetve rá, felszálltunk a gépre, ami sok ezernyi távolságra repít életem szerelmétől.
És csak azt reméltem, igaz lesz, amit neki mondtam, hogy nem most találkozunk utoljára.
/Kristen/
Tom mondta Robnak, aki nyugodtabb is lett ettől, hogy ő majd hazavisz. Csendben bámultam ki az ablakon, egyfolytában a búcsún pillanatai peregtek le előttem.
Még talán soha semmi nem fájt ennyire, mint elengedni őt. Annyira boldog voltam a karjaiban, és mégis el kellett váljak tőle.
Igaza van, talán az elején nem kellett volna belemenjünk, akkor nem fájna ennyire. Azt nem mondom, hogy megbántam, mert egyetlen percet sem, csak most ne fájna ennyire a hiánya, pedig épp hogy elment.
Azóta egyfolytában azt kérdezgetem magamtól, mi lesz velem nélküle? És mit fogok tenni, hogy Nick ne lássa rajtam, mert ha ilyen állapotban leszek, biztos tudni akarja mi az, ami ennyire bánt. Azt azért mégsem mondhatom neki, hogy beleszerettem a testvérébe, és majd bele halok a hiányában. Hiába igaz is, ezt nem tudhatja meg.
Így ha vele, vagy náluk vagyok, magamra kell erőltetnem a boldogság álarcát, és elrejteni a szenvedésem. Mert kínszenvedés lesz nélküle, hogy nem lehet mellettem, hogy nem ölelhetem és csókolhatom meg. Talán soha többé.
De én is reménykedek abban, hogy talán, ha a sors is úgy akarja, leszünk mi még együtt.
- Jól vagy? - kérdezte Tom, mikor ismét hullani látta könnyeim.
- Igen - próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.
- Ha te is ennyire szenvedsz, beszélj Nickkel és menj utána.
- Tudod, hogy azt nem lehet. Ha elmondom neki, nemcsak velem, hanem a testvérével is egy életre összeveszik, és azt nem akarom, hogy miattam vesszenek össze.
- Te tudod, de gondold meg. Lehet, hogy Nick elengedne, és akkor utána mehetnél, és nem lennétek mindketten ilyen szörnyű állapotban - mondta Tom, a Nickkel kapcsolatos részét, nem igazán értettem, de most nem is firtattam. Talán akkor lenne erre esélyem, ha ő is kiszeretne belőlem, vagy találna magának valakit, de úgymond olyan szerencsém nincs.
Ha egyszer így lenne, akkor talán lenne esélyünk nekem és Robnak és közös életre. De ez még a jövő zenéje, egy egyelőre csak a bánat és szomorúság van, amit egymás hiánya okoz nekünk, mindemellett viszont a közös együtt töltött percek emlékei örökre a szívünkbe vésődtek, és azokat senki nem veheti el tőlünk.
Idő közben hazaértünk, megköszöntem Tomnak, hogy hazahozott, majd bementem. Anyuék már itthon voltak, akik nagyon örültek nekem. Előttük is meg kellett játszanom a boldogságot, semmi kedvem nem volt anyám vallatásához.
Kicsit később ígértem, hogy beszélünk, és akkor mesélhet az útjukról, de most semmi másra nem vágytam, csak magányra. Meg persze Robra, mindennél jobban, de ez utóbbi nem adatik meg, így maradt a szobám magánya, ahova beléve csak még jobban fájt a szívem, hisz mikor utoljára voltam itt, még Ő is itt volt velem.
Leroskadtam az ágyamra és a karkötőmet nézetve ismét elkapott a sírás…
Várom a komikat, hajrá :)
2010. október 5., kedd
23/1.fejezet
Sziasztok! Tegnap mint látjátok kiírtam a heti frisseket, így mivel csak ilyenkor tudok lenni, most tudom feltenni a friss. Mint az is látható ez a fejezet mondhatni az egyik fele, túl hosszú lett volna egybe így ketté szedtem. A friss időpontnál látjátok mikor jön majd a kövi. A bétázásért cuppanós Szilnek(L). Nektek pedig jó olvasást, és aztán tessék komizni. Pusszantás.
23/1. fejezet
/Rob/
Ismét valamikor hajnalban ébredtem, szerelmemmel a karjaimban, akit, akármennyire is fáj, el kell engedjek. Bár egyelőre még csak néhány óra erejéig. Ugyanis a mai nap csak a kettőnké.
Mivel a srácok tegnap segítettek mindent elintézni, nekünk csak annyi dolgunk lesz, hogy szabaddá tegyük magunkat, na és persze kiélvezni az együtt töltött perceket.
Végignézve karjaimban békésen alvó szerelmemen, az jutott eszembe, milyen rossz érzés volt őt az este olyan szomorúnak látni. Bár én sem vagyok boldogabb, hisz holnap ilyenkor már búcsúznom kell tőle.
Szerintem az elején még egyikünk sem gondolta volna, hogy ennyire egymásba gabalyodunk, és hogy képtelenek leszünk elengedni a másikat. Akármennyire is fog fájni, nem tehetünk mást.
Bele sem merek gondolni, mi lesz velem nélküle, hisz ha csak néhány órára is kell elválnom tőle, már az is borzalmas. Akkor mi lesz, ha legalább fél évig nem láthatjuk majd egymást?
Azzal viszont mindketten tisztában vagyunk, hogy ilyen formában ezt nem folytathatjuk. Hisz ő nem jön velem, én pedig nem maradhatok itthon. És a családi béke fenntartása végett pedig nem mondhatjuk el Nicknek. Holnap elválnak az útjaink, és mindketten visszatérünk ahhoz az élethez, amit a megismerkedésünk előtt éltünk.
Ő talán újra közel kerül Nickhez és végül majd feleségül megy hozzá, ahogy eredetileg tervezték. Erre egyelőre még nem akartam gondolni, belegondolni is fájt, hogy más felesége legyen. De előbb utóbb ez úgyis bekövetkezik, hisz nem kérhetem tőle, hogy rám várjon, mikor évente jó, ha kétszer vagy háromszor vagyok itthon.
Egyelőre viszont nem akartam ezen agyalni, elég lesz akkor, majd ha már távol leszünk egymástól. Addig viszont még előttünk áll ez a csodás nap.
- Szia - ébredt fel Kristen, de köszönni sem tudtam neki, vagyis nem szavakkal, mert rögtön ajkaim után kapott, én pedig nem tétlenkedtem visszacsókolni.
- Mennem kell - mondta aztán egy lemondó sóhaj kíséretében.
- Szóval mi lesz a mai program? – kérdezte, miközben kiengedtem a karjaimból.
- Gondolom, te is hazamész átöltözni, de utána rögtön megyek is érted, hogy minél hamarabb indulhassunk - mondtam.
- Hová akarsz vinni? - kérdezte kíváncsian.
- Azt hamarosan megtudod.
- Oké, de kell hoznom valamit?
- Csak magad, ja és néhány melegebb ruhát, mert ahova megyünk, ott is kissé hideg van még.
- Létsziii, mondd el, hova viszel? - próbált bevetni egy angyali mosolyt hátha kiszedi belőlem.
- Ne légy türelmetlen, még egy kicsit bírd ki - kértem tőle, mire kaptam még egy csókot, aztán magamra hagyott.
Ma hála az égnek mindenki elég korán kelt, így Kristen is hamar elköszönt, és mivel ma Nicknek is dolgai vannak, pont kapóra jött, hogy ma együtt lehessünk. Én ma állítólag Tommal leszek.
Kristen hazament, majd én is összeszedtem ezt-azt, amit gyorsan a kocsiba rejtettem, majd elköszöntem anyuéktól, mondván reggel jövök, de akkor már csak elköszönni és a cuccaimért.
A szüleimtől itthon köszönök el, főleg azért is, mert szeretném, feltéve, ha ő is akarja, hogy csak Kristen kísérjen ki a reptérre.
/Kristen/
Hazamentem, majd otthon összekészítettem néhány dolgot, amire szükség lehet, bár fogalmam sincs pontosan mire, hisz Rob nem akarta elárulni hová visz. Bár mindegy is, a lényeg, hogy vele legyek.
Összekészítettem néhány melegebb ruhát, ahogy kérte, majd a nappali ablakából lestem, mikor jön meg végre. Amint megláttam a kocsit a ház előtt, fogtam a cuccaim, és már rohantam is ki.
Rögtön Rob karjaiba vetettem magam, aki boldogan ölelt magához.
- Indulhatunk?
- Persze - válaszoltam rögtön, de indulás előtt egy szenvedélyes csókot váltottunk.
Kocsiba szálltunk majd elindulunk, de még mindig nem tudtam hová. Az utunk pedig nem máshová, mint a reptérre vezetett, ahol aztán végképp elveszítettem a fonalat.
Kérdőn néztem szerelmemre, aki türelemre intett. Tehát utazunk valahova. Ettől kissé meg is ijedtem, hogy vajon hová akar vinni, de megnyugtatott, hogy biztos tetszeni fog. Bár ez nem is volt kérdés, mert vele akár a világ végére is elmennék.
A reptéren egyenest egy kis magángéphez mentünk.
- Elmondod végre hová viszel?
- Ha eddig kibírtad, még egy picit légy türelemmel - kérte egy csók kíséretében, majd fogta a cuccainkat és felszálltunk.
Rob már jó előre lerendezett mindent, így nekünk csak magunkra kellett koncentrálnunk, ami egy cseppet sem volt ellenemre. A nem is olyan hosszú, de annál érdekesebb repülőút után, amely során Rob még mindig nem akarta elárulni hová is, végre megérkeztünk. Az út nem sokat, csupán másfél két órát vett igénybe, majd földet értünk.
Ahogy leszálltunk a géppel egy repülőtéren, még a lélegzetem is elállt. Igaz, itt is tél lévén elég hideg volt, de még a köd ellenére is rögtön felismertem a helyet. Szerelmem mögém lépett és a karjaiba zárt.
Már innen is csodás kilátás nyílt a városra, nem utolsó sorban az Eiffel-toronyra. Még mindig alig akartam elhinni, hogy Párizsban vagyok, és hogy Robbal. Ennél szebb meglepetést nem is kaphattam volna, főleg, hogy vele élvezhetem ki.
- Na, hogy tetszik?
- Ezt mikor intézted el? - fordultam szembe vele, és úgy öleltük egymást.
- Még tegnap a fiúkkal - válaszolta, majd egy szerelmes csókkal ajándékozott meg.
- Mehetünk?
- Persze menjünk - válaszoltam, majd fogtunk a cuccainkat, és egyenest egy ránk váró kocsihoz mentünk, ami egy csodás szállodába vitt bennünket.
Ahogy ez egész utazás és a város, ugyanúgy a szálloda is csodálatos volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott a városra.
- Annyira boldog vagyok - bújtam szerelmem ölelő karjaiba, és mámorító csókokkal tetézve hatalmas boldogságunk.
- Mivel ez a nap csak a miénk, akár indulhatnánk is.
- Felőlem, amikor akarod. Egy percet sem akarod elvesztegetni - válaszoltam, majd mindketten valami kényelmesebbe és melegebbe öltöztünk, aztán a nyakunkba vettük a várost.
Szerelmemmel egy percet sem akartunk vesztegetni az amúgy is kevés időnkből, így minden lehetséges helyet meg akartunk nézni.
Mivel én Londonon kívül máshol még nem nagyon jártam, ez fantasztikus élmény volt. Rob, aki a filmeknek és a promózásaiknak hála már járt itt, minden olyan helyre elvitt, amit érdemes látni Párizsban.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide, ráadásul vele. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna.
Egész nap a városban voltunk. A lányok biztos díjazták volna azt a rengeteg ruhaüzletet, de engem cseppet sem hoztak lázba.
Megnéztük a Louvre múzeumot, természetesen az Eiffel-torony sem maradhatott ki. Bár erre nem szívesen mentem fel a tériszonyom miatt, de Robnak elég meggyőző módszerei vannak, így arra is felmentünk, ahonnan egyszerűen fantasztikus kilátás nyílt a városra, amit egyenest Rob ölelő karjaiból csodálhattam.
Délben egy aranyos kis étteremben ebédeltünk, majd tovább andalogtunk szerelmesen Párizs utcáin egészen estig. Amikorra ugyanis volt még egy meglepetése Robnak. Bár nem tudom, az eddigit hogyan tudná felül múlni.
- Boldog vagy? - kérdezte tőlem, mikor sötétedés után kocsival voltunk vissza a szállodába.
- Mint még soha - válaszoltam és megcsókoltam.
Ahogy nyelvünk egymásra talált, édes táncba kezdtek. Még szerencse, hogy sofőr vezette a kocsit, így nekünk csak magunkkal kellett foglalkozni, de persze mindkettőnk legnagyobb bánatára nem eshettünk itt egymásnak.
- Még egy kicsit bírd ki szívem, az éjszaka csak a miénk - suttogta szerelmem a fülembe, miután ajkaink elváltak egymástól.
- Csak kibírom addig - feleltem, egy csókot nyomta Rob szájára, majd végszóra pont megérkeztünk a szállodához.
/Nick/
Kristenel ma egész nap nem találkozunk, így az egyetem után szabad volt a délutánom, így rögtön a telefonomért nyúltam.
- Szia, örülök, hogy hívtál - szólt bele egy édes hang.
- Tudunk ma még találkozni? - kérdeztem.
- Én ráérek, és Kristen?
- Ma nem találkozom vele, így délután szabad vagyok - persze nem szó szerint - gondoltam.
Tudtam, hogy egyenest őrültség, amit teszek, teszünk, bár a végsőkig csak egyszer mentünk el, és többször nem is akartam. Így is gyötört a bűntudat, hogy ezt teszem Kristennel. Mégis amíg itt van nem tudtam ellen állni a kísértésnek, hogy találkozzunk.
De ez már nem tart sokáig, hisz ő hamarosan elmegy, én pedig nem tudom elmondjam-e Krisnek. Ha mégis elmondom, biztos, hogy sosem fog megbocsájtani, pedig annak ellenére, amit tettem, ő az, akit szeretek. Mégis mindig valahányszor ő látni akar, engedek a csábításnak. Ez most sem lett másképp.
- Akkor a szokott helyen?
- Ott találkozunk - válaszoltam, majd elköszöntünk és letettem.
Anyu első kérdése az volt, hová igyekszek, de persze nem mondhattam meg az igazat, egyedül Lizzy jött rá, mi a fenét művelek, de ő sem szólt semmit.
Minden esetre csak egyszer történt meg a dolog, azóta olyan messzire nem mentünk, ezért is döntöttem úgy, hogy mivel ő hamarosan elmegy, és minden visszatér a régi kerékvágásba, nem akartam elmondani Kristennek. Bár félek, hogy előbb-utóbb, mint mindenre, erre is fény derül, és akkor nekem annyi.
Kocsiba szálltam és elindultam a megbeszélt találkára hozzá.
/Kristen/
Robbal miután visszaértünk a hotelbe, csak nem bírtunk várni, és zuhanyzás közben egymáséi lettünk. Nagy nehezen kikászálódtunk a zuhany alól, felöltöztünk, majd ismét kocsiba szálltunk és vacsorázni indultunk, ismét nem tudom még, hová.
Az épület, amihez mentünk, kívülről átlagosnak tűnt, de belülről már cseppet sem. Az étterem a hatalmas épület legfelső szintjén volt. De nem is akármilyen.
Belépve a csodás helységbe, a pincéreken kívül egy árva lélek nem volt.
- Itt csak mi leszünk? - fordultam szerelmem felé, mikor rájöttem, hogy rajtunk kívül senki sincs az étteremben.
- Igen, csak te és én - felelte, mire még jobban ledöbbentem. Elhozott Párizsba, egy egész éttermet bérelt ki csak kettőnknek. Még mindig ámultam, de életemben nem voltam még ilyen boldog, és életem legszebb napját is neki köszönhetem.
Szerelmem mögém lépett, míg a helyet csodáltam, és édes csókjaival hintette be a nyakam, ami nem volt valami jó ötlet, mert ismét megkívántam őt. De ezzel ő sem volt másképp.
Viszont amíg beteljesülhetnek a vágyaink, még előttünk a vacsora. A pincér az asztalunkhoz vezetett minket, majd helyet foglaltunk.
A lámpák hangulatos világítása mellett gyertyák tették még romantikusabbá a helyet, és nem utolsó sorban a csodás kilátás, ami pont a gyönyörűen kivilágított Eiffel-toronyra esett.
A vacsora fantasztikus volt, főleg Rob társaságában. Desszertnek viszont kiegyeztünk, hogy egymást akarjuk.
A vacsora elfogyasztása után szerelmem, hogy ne fázzak, rám adta a kabátom, így léptünk ki az étterem teraszára ahol ismét a várost csodálhattunk meg, ami millió színben pompázott előttünk.
Rob szorosan a karjaiba zárt és szerelmes csókok sokaságát váltottuk, mikor éreztük, hogy már csak egy dologra vágyunk mindketten, mégpedig a szobánkra, és hogy kettesben legyünk.
Indulás előtt személyesen az étterem tulajdonosa, akit láthatólag jól ismeri Robot, jött oda hozzánk megérdeklődni, milyen volt a vacsora. Minden tökéletes volt, és neki is megköszöntük.
- Zavarna ha sétálnánk? - kérdezte Rob, mielőtt a hotelbe indultunk volna.
- Dehogy, veled bármit - válaszoltam, majd most nem is volt olyan hideg, így Robbal kézen fogva sétáltunk vissza Párizs utcáin, ahol még ilyenkor is nyüzsög az élet, vissza a szállodába.
Ahol a talán legszebb éjszakánkat fogjuk tölteni, de egyben a legszomorúbbat is, hiszen ez lesz az utolsó.
- Ne légy szomorú - kérte tőlem Rob mikor látta a hirtelen rosszkedvem.
- Ne haragudj, csak…
- Tudom, de most még ne gondolj erre, inkább élvezzük az előttünk álló csodás éjszakát - kérte, és én immár örömmel teljesítettem a kérését, majd - ahogy ő mondta - úton voltunk életünk legcsodásabb éjszakája felé, ami még tartogatott egy két meglepetést.
Tessék komizni :)
23/1. fejezet
/Rob/
Ismét valamikor hajnalban ébredtem, szerelmemmel a karjaimban, akit, akármennyire is fáj, el kell engedjek. Bár egyelőre még csak néhány óra erejéig. Ugyanis a mai nap csak a kettőnké.
Mivel a srácok tegnap segítettek mindent elintézni, nekünk csak annyi dolgunk lesz, hogy szabaddá tegyük magunkat, na és persze kiélvezni az együtt töltött perceket.
Végignézve karjaimban békésen alvó szerelmemen, az jutott eszembe, milyen rossz érzés volt őt az este olyan szomorúnak látni. Bár én sem vagyok boldogabb, hisz holnap ilyenkor már búcsúznom kell tőle.
Szerintem az elején még egyikünk sem gondolta volna, hogy ennyire egymásba gabalyodunk, és hogy képtelenek leszünk elengedni a másikat. Akármennyire is fog fájni, nem tehetünk mást.
Bele sem merek gondolni, mi lesz velem nélküle, hisz ha csak néhány órára is kell elválnom tőle, már az is borzalmas. Akkor mi lesz, ha legalább fél évig nem láthatjuk majd egymást?
Azzal viszont mindketten tisztában vagyunk, hogy ilyen formában ezt nem folytathatjuk. Hisz ő nem jön velem, én pedig nem maradhatok itthon. És a családi béke fenntartása végett pedig nem mondhatjuk el Nicknek. Holnap elválnak az útjaink, és mindketten visszatérünk ahhoz az élethez, amit a megismerkedésünk előtt éltünk.
Ő talán újra közel kerül Nickhez és végül majd feleségül megy hozzá, ahogy eredetileg tervezték. Erre egyelőre még nem akartam gondolni, belegondolni is fájt, hogy más felesége legyen. De előbb utóbb ez úgyis bekövetkezik, hisz nem kérhetem tőle, hogy rám várjon, mikor évente jó, ha kétszer vagy háromszor vagyok itthon.
Egyelőre viszont nem akartam ezen agyalni, elég lesz akkor, majd ha már távol leszünk egymástól. Addig viszont még előttünk áll ez a csodás nap.
- Szia - ébredt fel Kristen, de köszönni sem tudtam neki, vagyis nem szavakkal, mert rögtön ajkaim után kapott, én pedig nem tétlenkedtem visszacsókolni.
- Mennem kell - mondta aztán egy lemondó sóhaj kíséretében.
- Szóval mi lesz a mai program? – kérdezte, miközben kiengedtem a karjaimból.
- Gondolom, te is hazamész átöltözni, de utána rögtön megyek is érted, hogy minél hamarabb indulhassunk - mondtam.
- Hová akarsz vinni? - kérdezte kíváncsian.
- Azt hamarosan megtudod.
- Oké, de kell hoznom valamit?
- Csak magad, ja és néhány melegebb ruhát, mert ahova megyünk, ott is kissé hideg van még.
- Létsziii, mondd el, hova viszel? - próbált bevetni egy angyali mosolyt hátha kiszedi belőlem.
- Ne légy türelmetlen, még egy kicsit bírd ki - kértem tőle, mire kaptam még egy csókot, aztán magamra hagyott.
Ma hála az égnek mindenki elég korán kelt, így Kristen is hamar elköszönt, és mivel ma Nicknek is dolgai vannak, pont kapóra jött, hogy ma együtt lehessünk. Én ma állítólag Tommal leszek.
Kristen hazament, majd én is összeszedtem ezt-azt, amit gyorsan a kocsiba rejtettem, majd elköszöntem anyuéktól, mondván reggel jövök, de akkor már csak elköszönni és a cuccaimért.
A szüleimtől itthon köszönök el, főleg azért is, mert szeretném, feltéve, ha ő is akarja, hogy csak Kristen kísérjen ki a reptérre.
/Kristen/
Hazamentem, majd otthon összekészítettem néhány dolgot, amire szükség lehet, bár fogalmam sincs pontosan mire, hisz Rob nem akarta elárulni hová visz. Bár mindegy is, a lényeg, hogy vele legyek.
Összekészítettem néhány melegebb ruhát, ahogy kérte, majd a nappali ablakából lestem, mikor jön meg végre. Amint megláttam a kocsit a ház előtt, fogtam a cuccaim, és már rohantam is ki.
Rögtön Rob karjaiba vetettem magam, aki boldogan ölelt magához.
- Indulhatunk?
- Persze - válaszoltam rögtön, de indulás előtt egy szenvedélyes csókot váltottunk.
Kocsiba szálltunk majd elindulunk, de még mindig nem tudtam hová. Az utunk pedig nem máshová, mint a reptérre vezetett, ahol aztán végképp elveszítettem a fonalat.
Kérdőn néztem szerelmemre, aki türelemre intett. Tehát utazunk valahova. Ettől kissé meg is ijedtem, hogy vajon hová akar vinni, de megnyugtatott, hogy biztos tetszeni fog. Bár ez nem is volt kérdés, mert vele akár a világ végére is elmennék.
A reptéren egyenest egy kis magángéphez mentünk.
- Elmondod végre hová viszel?
- Ha eddig kibírtad, még egy picit légy türelemmel - kérte egy csók kíséretében, majd fogta a cuccainkat és felszálltunk.
Rob már jó előre lerendezett mindent, így nekünk csak magunkra kellett koncentrálnunk, ami egy cseppet sem volt ellenemre. A nem is olyan hosszú, de annál érdekesebb repülőút után, amely során Rob még mindig nem akarta elárulni hová is, végre megérkeztünk. Az út nem sokat, csupán másfél két órát vett igénybe, majd földet értünk.
Ahogy leszálltunk a géppel egy repülőtéren, még a lélegzetem is elállt. Igaz, itt is tél lévén elég hideg volt, de még a köd ellenére is rögtön felismertem a helyet. Szerelmem mögém lépett és a karjaiba zárt.
Már innen is csodás kilátás nyílt a városra, nem utolsó sorban az Eiffel-toronyra. Még mindig alig akartam elhinni, hogy Párizsban vagyok, és hogy Robbal. Ennél szebb meglepetést nem is kaphattam volna, főleg, hogy vele élvezhetem ki.
- Na, hogy tetszik?
- Ezt mikor intézted el? - fordultam szembe vele, és úgy öleltük egymást.
- Még tegnap a fiúkkal - válaszolta, majd egy szerelmes csókkal ajándékozott meg.
- Mehetünk?
- Persze menjünk - válaszoltam, majd fogtunk a cuccainkat, és egyenest egy ránk váró kocsihoz mentünk, ami egy csodás szállodába vitt bennünket.
Ahogy ez egész utazás és a város, ugyanúgy a szálloda is csodálatos volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott a városra.
- Annyira boldog vagyok - bújtam szerelmem ölelő karjaiba, és mámorító csókokkal tetézve hatalmas boldogságunk.
- Mivel ez a nap csak a miénk, akár indulhatnánk is.
- Felőlem, amikor akarod. Egy percet sem akarod elvesztegetni - válaszoltam, majd mindketten valami kényelmesebbe és melegebbe öltöztünk, aztán a nyakunkba vettük a várost.
Szerelmemmel egy percet sem akartunk vesztegetni az amúgy is kevés időnkből, így minden lehetséges helyet meg akartunk nézni.
Mivel én Londonon kívül máshol még nem nagyon jártam, ez fantasztikus élmény volt. Rob, aki a filmeknek és a promózásaiknak hála már járt itt, minden olyan helyre elvitt, amit érdemes látni Párizsban.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide, ráadásul vele. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna.
Egész nap a városban voltunk. A lányok biztos díjazták volna azt a rengeteg ruhaüzletet, de engem cseppet sem hoztak lázba.
Megnéztük a Louvre múzeumot, természetesen az Eiffel-torony sem maradhatott ki. Bár erre nem szívesen mentem fel a tériszonyom miatt, de Robnak elég meggyőző módszerei vannak, így arra is felmentünk, ahonnan egyszerűen fantasztikus kilátás nyílt a városra, amit egyenest Rob ölelő karjaiból csodálhattam.
Délben egy aranyos kis étteremben ebédeltünk, majd tovább andalogtunk szerelmesen Párizs utcáin egészen estig. Amikorra ugyanis volt még egy meglepetése Robnak. Bár nem tudom, az eddigit hogyan tudná felül múlni.
- Boldog vagy? - kérdezte tőlem, mikor sötétedés után kocsival voltunk vissza a szállodába.
- Mint még soha - válaszoltam és megcsókoltam.
Ahogy nyelvünk egymásra talált, édes táncba kezdtek. Még szerencse, hogy sofőr vezette a kocsit, így nekünk csak magunkkal kellett foglalkozni, de persze mindkettőnk legnagyobb bánatára nem eshettünk itt egymásnak.
- Még egy kicsit bírd ki szívem, az éjszaka csak a miénk - suttogta szerelmem a fülembe, miután ajkaink elváltak egymástól.
- Csak kibírom addig - feleltem, egy csókot nyomta Rob szájára, majd végszóra pont megérkeztünk a szállodához.
/Nick/
Kristenel ma egész nap nem találkozunk, így az egyetem után szabad volt a délutánom, így rögtön a telefonomért nyúltam.
- Szia, örülök, hogy hívtál - szólt bele egy édes hang.
- Tudunk ma még találkozni? - kérdeztem.
- Én ráérek, és Kristen?
- Ma nem találkozom vele, így délután szabad vagyok - persze nem szó szerint - gondoltam.
Tudtam, hogy egyenest őrültség, amit teszek, teszünk, bár a végsőkig csak egyszer mentünk el, és többször nem is akartam. Így is gyötört a bűntudat, hogy ezt teszem Kristennel. Mégis amíg itt van nem tudtam ellen állni a kísértésnek, hogy találkozzunk.
De ez már nem tart sokáig, hisz ő hamarosan elmegy, én pedig nem tudom elmondjam-e Krisnek. Ha mégis elmondom, biztos, hogy sosem fog megbocsájtani, pedig annak ellenére, amit tettem, ő az, akit szeretek. Mégis mindig valahányszor ő látni akar, engedek a csábításnak. Ez most sem lett másképp.
- Akkor a szokott helyen?
- Ott találkozunk - válaszoltam, majd elköszöntünk és letettem.
Anyu első kérdése az volt, hová igyekszek, de persze nem mondhattam meg az igazat, egyedül Lizzy jött rá, mi a fenét művelek, de ő sem szólt semmit.
Minden esetre csak egyszer történt meg a dolog, azóta olyan messzire nem mentünk, ezért is döntöttem úgy, hogy mivel ő hamarosan elmegy, és minden visszatér a régi kerékvágásba, nem akartam elmondani Kristennek. Bár félek, hogy előbb-utóbb, mint mindenre, erre is fény derül, és akkor nekem annyi.
Kocsiba szálltam és elindultam a megbeszélt találkára hozzá.
/Kristen/
Robbal miután visszaértünk a hotelbe, csak nem bírtunk várni, és zuhanyzás közben egymáséi lettünk. Nagy nehezen kikászálódtunk a zuhany alól, felöltöztünk, majd ismét kocsiba szálltunk és vacsorázni indultunk, ismét nem tudom még, hová.
Az épület, amihez mentünk, kívülről átlagosnak tűnt, de belülről már cseppet sem. Az étterem a hatalmas épület legfelső szintjén volt. De nem is akármilyen.
Belépve a csodás helységbe, a pincéreken kívül egy árva lélek nem volt.
- Itt csak mi leszünk? - fordultam szerelmem felé, mikor rájöttem, hogy rajtunk kívül senki sincs az étteremben.
- Igen, csak te és én - felelte, mire még jobban ledöbbentem. Elhozott Párizsba, egy egész éttermet bérelt ki csak kettőnknek. Még mindig ámultam, de életemben nem voltam még ilyen boldog, és életem legszebb napját is neki köszönhetem.
Szerelmem mögém lépett, míg a helyet csodáltam, és édes csókjaival hintette be a nyakam, ami nem volt valami jó ötlet, mert ismét megkívántam őt. De ezzel ő sem volt másképp.
Viszont amíg beteljesülhetnek a vágyaink, még előttünk a vacsora. A pincér az asztalunkhoz vezetett minket, majd helyet foglaltunk.
A lámpák hangulatos világítása mellett gyertyák tették még romantikusabbá a helyet, és nem utolsó sorban a csodás kilátás, ami pont a gyönyörűen kivilágított Eiffel-toronyra esett.
A vacsora fantasztikus volt, főleg Rob társaságában. Desszertnek viszont kiegyeztünk, hogy egymást akarjuk.
A vacsora elfogyasztása után szerelmem, hogy ne fázzak, rám adta a kabátom, így léptünk ki az étterem teraszára ahol ismét a várost csodálhattunk meg, ami millió színben pompázott előttünk.
Rob szorosan a karjaiba zárt és szerelmes csókok sokaságát váltottuk, mikor éreztük, hogy már csak egy dologra vágyunk mindketten, mégpedig a szobánkra, és hogy kettesben legyünk.
Indulás előtt személyesen az étterem tulajdonosa, akit láthatólag jól ismeri Robot, jött oda hozzánk megérdeklődni, milyen volt a vacsora. Minden tökéletes volt, és neki is megköszöntük.
- Zavarna ha sétálnánk? - kérdezte Rob, mielőtt a hotelbe indultunk volna.
- Dehogy, veled bármit - válaszoltam, majd most nem is volt olyan hideg, így Robbal kézen fogva sétáltunk vissza Párizs utcáin, ahol még ilyenkor is nyüzsög az élet, vissza a szállodába.
Ahol a talán legszebb éjszakánkat fogjuk tölteni, de egyben a legszomorúbbat is, hiszen ez lesz az utolsó.
- Ne légy szomorú - kérte tőlem Rob mikor látta a hirtelen rosszkedvem.
- Ne haragudj, csak…
- Tudom, de most még ne gondolj erre, inkább élvezzük az előttünk álló csodás éjszakát - kérte, és én immár örömmel teljesítettem a kérését, majd - ahogy ő mondta - úton voltunk életünk legcsodásabb éjszakája felé, ami még tartogatott egy két meglepetést.
Tessék komizni :)
2010. október 3., vasárnap
22.fejezet
Sziasztok! Mint általában ilyenkor vasárnap most is lassan mennem kell, így most kapjátok a fejlit. Köszi szépen nagyon mindenkinek aki komizott az előző fejezethez. Szilnek repül ismét a cuppanós (L). Nektek pedig jó olvasást és komizzatok! Pusszantás!
22.fejezet
/Kristen/
A ma éjszakát szintén nálam töltöttük. Reggel viszont egy szomorú tényre ébredtem. Már csak a mai és a holnapi napunk van, utána Rob elmegy. Reméltem, hogy ez a pillanat nagyon lassan jön majd el, de tévedtem. A vele töltött percek hihetetlen gyorsasággal teltek, és már csak két nap a miénk, amit együtt tölthetünk, utána mindennek vége lesz.
Ő elmegy, én pedig itt maradok.
Kérdeztem már Robtól, mégis mikor látogat újra haza. A válasza viszont kiábrándító volt. Körülbelül fél évig biztos nem,tud hazajönni, mert most két filmet is forgat majd egymás után. Így valamikor majd csak nyár végén, ősszel tud ismét hazajönni.
Ez a tény viszont mérhetetlenül elszomorított. Ez idő alatt ki tudja, mik történnek velünk, ezért is nem tudunk hosszú távra tervezni, így az együttlétünk csak az itt-tartózkodására korlátozódik.
Azt mondtunk, hogy kiélvezünk minden percet, és amíg itthon van, nem gondolunk az elválásra, de most, hogy már csak két nap választ el attól, egyre sűrűbben gondolunk rá, és egyikünk sem akarja elengedni a másikat.
Mivel mindketten szerettük volna az utolsó napot és persze az utolsó éjszakánkat együtt tölteni, Rob állítólag holnap estére Tommal tervezett programot, és hála az égnek Nick a haverjaival lesz, így biztos semmi sem jöhet közbe, hogy az utolsó közös éjszakánkat együtt töltsük.
Nemcsak engem, hanem Robot is - habár igyekszik előttem nem kimutatni - eléggé megviseli a gondolat, hogy már csak két napot lehetünk együtt. De ennek is ki akartunk élvezni minden percét.
És mivel a holnapi nap csak a miénk, így Claire-ék ma estére szerveztek egy vacsorával egybekötött kis buliszerűséget, mielőtt imádott fiúk ismét elmegy.
Bár sajnos a lányok beterveztek egy vásárlást délutánra Nikkiékkel, így csak az addig előttünk álló néhány órát és az éjszakát tölthetem szerelmemmel. De ő sem fog unatkozni, addig Kellanékkal mennek el inni valamit.
De addig is van még egy kis időnk, amit akárcsak most szerelmem karjaiba terveztek eltölteni.
- Jó reggelt - köszöntöttem egy csókkal ébredező szerelmem.
- Neked is - csókolt vissza elég szenvedélyesen.
- Lemegyünk enni valamit? - kérdeztem tőle.
- Maradjunk még egy picit - kérte, én pedig nem tudtam ellenkezni, szorosan hozzá bújtam és egy édes csókkal jutalmaztam.
Egymás karjaiban feküdtünk többnyire egész délelőtt. Akármilyen éhesek is voltunk, képtelenek voltunk elszakadni akár egy másodpercre is egymástól, hisz legközelebb megint csak éjszaka lehetünk együtt.
Dél körül, mivel lassan neki is menni kellett, levánszorogtunk enni valamit, persze csak egy egymás kényeztetésével egybekötött zuhanyzás után.
Reggeli után mindketten felöltöztünk, majd én a csajokhoz mentem a bevásárlóközpontba, ő pedig Tomhoz. De előtte persze egy nehéz búcsúzkodás. Alig akartuk elengedni a másikat. Egyik csók a másik után, de végül csak sikerült.
Azt viszont nem tudtam, ha már most ilyen nehezemre esik elengedni őt, pedig tudom, hogy este látni fogom, mi lesz velem két nap múlva mikor tudom, hogy utána valószínű, hogy nem látom őt többet, vagy legalább fél évig biztos. Ennek még a tudata is elviselhetetlen.
De egyelőre két napig még nem akartam ezzel elszomorítani magam és őt sem. Beérve a bevásárlóközpontba a lányokra a múltkori kis étteremnél találtam rá, és kezdetét vette az egész délutánt igénybe vevő butikok kifosztása.
/Rob/
Már csak két nap - töprengtem magamban, miközben Tomhoz mentem, ahol vártak rám a srácok.
Kristen is próbálta leplezni, hogy nem viseli meg az elválás gondolata, de nem mindig sikerült neki. Én magam se tudtam, mi lesz vele, ha el kell engedjem. Hogy egyáltalán képes leszek-e rá?
Életem legszebb napjait köszönhetem neki. Nem is gondoltam volna, mikor hazajöttem, hogy rátalálok életem szerelmére, arra meg végképp nem, hogy akármilyen rosszul is hangzik, ő pont a bátyám menyasszonya.
Most viszont vészesen közeledik az elválás napja. És ahogy ő is kérdezte tőlem, fél évig a forgatások miatt biztos nem tudok majd hazajönni. Azt meg, hogy jöjjön velem, vagy jöjjön el hozzám nem is mertem kérni tőle. Hisz nincs jogom azt kérni tőle, hogy mindent adjon fel értem.
És nem mellesleg ott van még Nick is. Mert amit eddig csináltunk, továbbra sem akartuk elmondani neki, így az az ötlet, miszerint velem jöjjön, ki van zárva.
És hiába fogy az idő, ma például alig fogom látni őt. Majd csak este, de akkor sem lehetek még vele, hisz ott lesz az egész család, így valahogy ki kell bírjam éjszakáig.
Az esti kis családi buliig a délutánt a srácokkal töltöm. Szeretnék az utolsó együtt töltött napunkra és éjszakánkra - amit már mindketten szabaddá tettünk, hogy együtt tölthessük - valami meglepetést, valami különleges helyre vinni Kristent.
Tudom, hogy ő karácsonyra valami hasonlót adott Nicknek, de én még annál is különlegesebbet szeretnék adni neki, és hogy az éjszaka felejthetetlen legyen, hisz az lesz az utolsó.
Tomnak már nagyjából elmondtam, aki tovább adta a srácoknak így ők segítenek megszervezni a dolgokat.
- Végre haver, mostanság nagyon elhanyagolsz minket - szólalt meg Kellan, ahogy meglátott.
- Hagyd már, legalább hadd élvezze ki, míg lehet - állt mellém Jacks, aki Vickel kapcsolatban hasonló cipőben járt, hisz mióta itt vannak, főleg az utóbbi napokban, eléggé egymásba gabalyodtak Vickel. Aminek én örülök, mert nála rendesebb pasit nem foghatott volna ki, leszámítva persze a tényt, hogy ő is kénytelen lesz itt hagyni a nővérem, mert megyünk vissza LA-be. Bár az ő helyzetük könnyebb, hisz Vic szabad és bármikor meglátogathatják egymást, amit mi nemigen tehetünk meg.
Így hát a délután nagy részében a fiúk segítettek mindent megszervezni. Estefelé pedig már Jacks volt az, aki alig várta, hogy menjünk hozzánk, persze mindenki tudta, hogy Vic miatt.
Tom és Kellan sok mindenben hasonlítanak egymásra, ők jól egymásra találtak.
- Valamikor te is eljöhetnél Rob cimboránkhoz LA-be, mulatnánk egy jót - mondta Kellan Tomnak, miközben úton voltunk hozzánk.
- Ha vannak jó csajok, mindenképp - válaszoltam Tom. Persze nem is őt lenne, ha nem ez lett volna a válasza.
- Ó, dögivel, jó kis bulit csapunk - pacsiztak össze Kellanal.
- Neked nincs véletlenül barátnőd? - fordultam Kellan felé, aki azt hiszem, nem lenne ilyen vagány ha Ash mellette lenne. Akkor egy igazi papucs lenne. Bár ő is egy elég nagy nőcsábász, de ha így is mutatja, nem lenne képes megcsalni Ashleyt, és ez a lényeg.
- Attól még van szemem, és nézni szabad, de nyugi, csajozni csak Tom fog. Amúgy neked is kerítünk ott valakit, aki segít felejteni - ajánlotta.
- Kösz, inkább kihagyom.
- Ugyan, nem maradhatsz örökre egyedül, ő sem hiszem, hogy rád fog várni - mondta elég őszintén Kellan.
- Akkor sem.
- Oké, te tudod - hagyta annyiban a témát. Én pedig már alig vártam, hogy végre hazaérjünk, és ha csak néhány pillanatra is, de karjaimba zárjam szerelmem.
/Kristen/
Nagyon lassan telt a délután, de végre hazafelé indultunk. Claire nagyban ügyködött a konyhában. Én ott segítettem neki, míg a lányok kissé rendbe rakták a lakást, és persze egy rögtönzött divatbemutatót tartottak a vásárolt ruhákból.
Később Nick is megérkezett, majd végre megjött Rob, Tom, Kellan és Jackson. Mi addigra el is készültünk a vacsorával. Rob előtte még felment a szobájába, majd mind asztalhoz ültünk.
Láttam Claire-en és Richardon is, hogy ők is szomorúak, mert Rob elmegy. Nekik is rossz lehet, hogy csak ilyen ritkán látják őt.
Hála a fiúk ügyeskedésének az asztalnál Rob mellé ültem, másik oldalról pedig Tom keveredett mellém. Nagyon jó hangulatban telt a vacsora. Épp Claire isteni desszertjét fogyasztottuk, mikor hirtelen egy kezet éreztem a combomon.
Testem rögtön reagált az érintésére, és ismét megremegtem az érintésétől. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, amiben ugyanazt a vágyat és szerelmet láttam tükröződni, amit én is éreztem, bár most még egyikünk sem mutathatta ki.
Az asztal alá nyúl fontam össze ujjai szerelmemével, mikor egy kis cetlit csúsztatott a tenyerembe, én pedig igyekeztem feltűnés nélkül elolvasni.
"Hiányoztál, alig várom, hogy a karjaimba zárhassalak, és megcsókoljalak. Szeretlek." állt a papírra írva.
Legszívesebben én is ezt tettem volna, mert én is csak erre a két dologra vágytam, de tudtam, hogy még egy kicsit ki kell bírjuk.
A desszert után mindenki a nappaliba ment. Sikerült úgy intézni, hogy Rob és én maradjunk a végére, így volt alkalmam feltűnés nélkül válaszolni neki.
- Én is csak erre vágyom, és nagyon szeretlek - súgtam a fülébe, majd csatlakoztunk a többiekhez a nappaliba.
Itt már viszont Nick mellé keveredtem, aminek Rob láthatóan nem nagyon örült.
Sokat beszélgettünk, sőt előkerültek Rob és Lizzyék gyerekkori történetei és képeit is, amiket Claire-ék meséltek nekünk. Nagyon klasszul telt az este.
Rob viszont megbeszélte Claire-ékkel, mondván, nem szeret búcsúzkodni, úgyhogy Tom viszi őt ki a reptérre. Reméltem, hogy azért, ha lesz lehetőségem, nekem megengedni, hogy bármilyen veszélyes, is kikísérjem.
Claire végül arról faggatta Robot, mikor látják őt újra. Akárcsak én, Claire-ék is azt a fél éves kiábrándító választ kapták. Ez a dolog rombolta csak le a boldogságom.
Elnézést kértem, majd feljöttem az emeletre. Eddig nem annyira, de most hogy egyre közeledett, egyre rosszabbul viseltem az elválás gondolatát.
/Rob/
A családi este fantasztikusan alakult, a csúcspontja szerelmem szavai voltak, amiket válaszként suttogott a fülembe az üzenetemre.
Bár a nappaliban már nem voltam olyan boldog, látva őt Nick mellett. De valamiért most ő sem mászott annyira Kristenre, mint szokott, és ezt nem tudtam mire vélni. Bár lehet, hogy csak képzelődök.
A beszélgetés során persze felmerült a kérdés anya szájából, hogy mikor jövök haza legközelebb. Neki is, akár Kristennek, ugyanazt a választ adhattam. Legközelebb valamikor fél év múlva. Ahogy ezt kimondtam, rögtön Kristenre néztem, akinek a gyönyörű szemeiből most csak a bánat és szomorúság sütött.
Engem is megviselt ennek a gondolata, de nem szerettem ilyen szomorúnak látni. Elnézést kért, majd felment az emeletre.
- Muszáj utána mennem - súgtam Tomnak, aki mellettem ült.
- Tesó fent hagytam a telefonom a szobádba, lehozod nekem, aztán mi lassan megyünk - szólalt meg Tom, mire én hálás pillantást vetettem felé. Kellanra néztem, aki végig vigyorgott, persze sejtette, mi is az ábra.
- Persze - válaszoltam Tomnak, majd az emelet felé indultam.
Mivel Kris a fürdőbe indult, először ott kerestem, mondván ott megtalálom, de a fürdő üres volt. Akkor biztos Nick szobájában van - gondoltam magamban. Benéztem, de ott sem találtam.
Utolsó lehetőségként a szobámba mentem.
És ott volt. Szomorúan nézett fel rám az ágyamon ülve, ahogy beléptem hozzá. Letérdeltem elé, majd rögtön hozzám bújt. Karjait a nyakam köré fonta, és arcát a nyakamba temette.
- Mi a baj? - kérdeztem tőle, de sejtettem az okát.
- Nem akarlak elengedni - válaszolta miközben már a könnyeit éreztem amint arcáról lehullva a nyakamra potyognak.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fogja viselni, nekem is fáj, de próbálom nem kimutatni. Úgy látszik, ő nem bírta tovább titkolni.
- Ne sírj, szívem - suttogtam neki miközben nyugtatólag a hátát simogattam, mire kissé megnyugodni látszott.
- Még nem tudjuk, hogy alakul a jövő és az életünk, de meglátjuk mi lesz. Addig is nem akarlak így látni, hallod - kértem tőle, majd könnyektől csillogó szemekkel nézett rám.
- Ne haragudj, csak nem bírtam tovább, annyira szeretlek - mondta életem értelme.
- Én is téged, mindennél jobban. Nem akarlak ilyen szomorúnak látni, különben is, a holnapi napra van egy-két meglepetésem és nem akarlak sírni látni, vagy ha mégis akkor csak az örömtől - mondtam Krisnek.
- Meglepetés? - kérdezte végre egy kis mosollyal az arcán, amit annyira imádok.
- Igen.
- Mondd el, mi az?
- Holnapig ki kell bírnod, szerelmem - válaszoltam, és tartottam magam ehhez, hogy addig nem szedi ki belőlem.
Néhány szerelmes csók váltása után egyesével visszamentünk a nappaliba ahol, a fiúk és Nikkiék már elmenőben voltam.
- Mi a gáz? - kérdezte tőlem Kellan, mikor kikísértem őket. Tom és Jacks is odajöttek, persze hallótávolságba a csajoktól.
- Semmi, csak kicsit kiborult.
- Gondolom, amiatt hogy elmész - mondta Tom.
- Igen. Utálom ilyen állapotban látni őt, szenvedni amiatt, hogy itt hagyom - mondtam lemondóan.
A srácok vigasztalni próbáltak, mondván, hogy még ne gondoljak arra, hisz előttünk a holnapi nap és a szerelmemnek készített meglepetés. Ennek a gondolata kicsit felvidított.
Elköszöntem tőlük majd visszamentem a házba. Anyáék már felmentek az emeletre, ahogy a csajok is. A hallottakból ítélve Kris ma itt alszik, és azt csak remélem, hogy velem.
Lezuhanyoztam, majd ágyba bújtam, és remélem, hogy szerelmem át tud lopózni hozzám. Már majdnem elaludtam, mikor éreztem besüppedni az ágyat, és szerelmem testét szorosan az enyémhez préselődni.
- Úgy örülök, hogy itt vagy - súgtam a fülébe, majd a nyakába csókoltam.
- Nagyon szeretlek.
- Én is téged - viszonoztam a vallomását, majd egy szerelmes csókot váltva, szorosan ölelve egymást aludtunk el, én alig vártam, hogy megmutathassam szerelmemnek a holnapra tervezett meglepetéseimet.
Tessék komizni :)
22.fejezet
/Kristen/
A ma éjszakát szintén nálam töltöttük. Reggel viszont egy szomorú tényre ébredtem. Már csak a mai és a holnapi napunk van, utána Rob elmegy. Reméltem, hogy ez a pillanat nagyon lassan jön majd el, de tévedtem. A vele töltött percek hihetetlen gyorsasággal teltek, és már csak két nap a miénk, amit együtt tölthetünk, utána mindennek vége lesz.
Ő elmegy, én pedig itt maradok.
Kérdeztem már Robtól, mégis mikor látogat újra haza. A válasza viszont kiábrándító volt. Körülbelül fél évig biztos nem,tud hazajönni, mert most két filmet is forgat majd egymás után. Így valamikor majd csak nyár végén, ősszel tud ismét hazajönni.
Ez a tény viszont mérhetetlenül elszomorított. Ez idő alatt ki tudja, mik történnek velünk, ezért is nem tudunk hosszú távra tervezni, így az együttlétünk csak az itt-tartózkodására korlátozódik.
Azt mondtunk, hogy kiélvezünk minden percet, és amíg itthon van, nem gondolunk az elválásra, de most, hogy már csak két nap választ el attól, egyre sűrűbben gondolunk rá, és egyikünk sem akarja elengedni a másikat.
Mivel mindketten szerettük volna az utolsó napot és persze az utolsó éjszakánkat együtt tölteni, Rob állítólag holnap estére Tommal tervezett programot, és hála az égnek Nick a haverjaival lesz, így biztos semmi sem jöhet közbe, hogy az utolsó közös éjszakánkat együtt töltsük.
Nemcsak engem, hanem Robot is - habár igyekszik előttem nem kimutatni - eléggé megviseli a gondolat, hogy már csak két napot lehetünk együtt. De ennek is ki akartunk élvezni minden percét.
És mivel a holnapi nap csak a miénk, így Claire-ék ma estére szerveztek egy vacsorával egybekötött kis buliszerűséget, mielőtt imádott fiúk ismét elmegy.
Bár sajnos a lányok beterveztek egy vásárlást délutánra Nikkiékkel, így csak az addig előttünk álló néhány órát és az éjszakát tölthetem szerelmemmel. De ő sem fog unatkozni, addig Kellanékkal mennek el inni valamit.
De addig is van még egy kis időnk, amit akárcsak most szerelmem karjaiba terveztek eltölteni.
- Jó reggelt - köszöntöttem egy csókkal ébredező szerelmem.
- Neked is - csókolt vissza elég szenvedélyesen.
- Lemegyünk enni valamit? - kérdeztem tőle.
- Maradjunk még egy picit - kérte, én pedig nem tudtam ellenkezni, szorosan hozzá bújtam és egy édes csókkal jutalmaztam.
Egymás karjaiban feküdtünk többnyire egész délelőtt. Akármilyen éhesek is voltunk, képtelenek voltunk elszakadni akár egy másodpercre is egymástól, hisz legközelebb megint csak éjszaka lehetünk együtt.
Dél körül, mivel lassan neki is menni kellett, levánszorogtunk enni valamit, persze csak egy egymás kényeztetésével egybekötött zuhanyzás után.
Reggeli után mindketten felöltöztünk, majd én a csajokhoz mentem a bevásárlóközpontba, ő pedig Tomhoz. De előtte persze egy nehéz búcsúzkodás. Alig akartuk elengedni a másikat. Egyik csók a másik után, de végül csak sikerült.
Azt viszont nem tudtam, ha már most ilyen nehezemre esik elengedni őt, pedig tudom, hogy este látni fogom, mi lesz velem két nap múlva mikor tudom, hogy utána valószínű, hogy nem látom őt többet, vagy legalább fél évig biztos. Ennek még a tudata is elviselhetetlen.
De egyelőre két napig még nem akartam ezzel elszomorítani magam és őt sem. Beérve a bevásárlóközpontba a lányokra a múltkori kis étteremnél találtam rá, és kezdetét vette az egész délutánt igénybe vevő butikok kifosztása.
/Rob/
Már csak két nap - töprengtem magamban, miközben Tomhoz mentem, ahol vártak rám a srácok.
Kristen is próbálta leplezni, hogy nem viseli meg az elválás gondolata, de nem mindig sikerült neki. Én magam se tudtam, mi lesz vele, ha el kell engedjem. Hogy egyáltalán képes leszek-e rá?
Életem legszebb napjait köszönhetem neki. Nem is gondoltam volna, mikor hazajöttem, hogy rátalálok életem szerelmére, arra meg végképp nem, hogy akármilyen rosszul is hangzik, ő pont a bátyám menyasszonya.
Most viszont vészesen közeledik az elválás napja. És ahogy ő is kérdezte tőlem, fél évig a forgatások miatt biztos nem tudok majd hazajönni. Azt meg, hogy jöjjön velem, vagy jöjjön el hozzám nem is mertem kérni tőle. Hisz nincs jogom azt kérni tőle, hogy mindent adjon fel értem.
És nem mellesleg ott van még Nick is. Mert amit eddig csináltunk, továbbra sem akartuk elmondani neki, így az az ötlet, miszerint velem jöjjön, ki van zárva.
És hiába fogy az idő, ma például alig fogom látni őt. Majd csak este, de akkor sem lehetek még vele, hisz ott lesz az egész család, így valahogy ki kell bírjam éjszakáig.
Az esti kis családi buliig a délutánt a srácokkal töltöm. Szeretnék az utolsó együtt töltött napunkra és éjszakánkra - amit már mindketten szabaddá tettünk, hogy együtt tölthessük - valami meglepetést, valami különleges helyre vinni Kristent.
Tudom, hogy ő karácsonyra valami hasonlót adott Nicknek, de én még annál is különlegesebbet szeretnék adni neki, és hogy az éjszaka felejthetetlen legyen, hisz az lesz az utolsó.
Tomnak már nagyjából elmondtam, aki tovább adta a srácoknak így ők segítenek megszervezni a dolgokat.
- Végre haver, mostanság nagyon elhanyagolsz minket - szólalt meg Kellan, ahogy meglátott.
- Hagyd már, legalább hadd élvezze ki, míg lehet - állt mellém Jacks, aki Vickel kapcsolatban hasonló cipőben járt, hisz mióta itt vannak, főleg az utóbbi napokban, eléggé egymásba gabalyodtak Vickel. Aminek én örülök, mert nála rendesebb pasit nem foghatott volna ki, leszámítva persze a tényt, hogy ő is kénytelen lesz itt hagyni a nővérem, mert megyünk vissza LA-be. Bár az ő helyzetük könnyebb, hisz Vic szabad és bármikor meglátogathatják egymást, amit mi nemigen tehetünk meg.
Így hát a délután nagy részében a fiúk segítettek mindent megszervezni. Estefelé pedig már Jacks volt az, aki alig várta, hogy menjünk hozzánk, persze mindenki tudta, hogy Vic miatt.
Tom és Kellan sok mindenben hasonlítanak egymásra, ők jól egymásra találtak.
- Valamikor te is eljöhetnél Rob cimboránkhoz LA-be, mulatnánk egy jót - mondta Kellan Tomnak, miközben úton voltunk hozzánk.
- Ha vannak jó csajok, mindenképp - válaszoltam Tom. Persze nem is őt lenne, ha nem ez lett volna a válasza.
- Ó, dögivel, jó kis bulit csapunk - pacsiztak össze Kellanal.
- Neked nincs véletlenül barátnőd? - fordultam Kellan felé, aki azt hiszem, nem lenne ilyen vagány ha Ash mellette lenne. Akkor egy igazi papucs lenne. Bár ő is egy elég nagy nőcsábász, de ha így is mutatja, nem lenne képes megcsalni Ashleyt, és ez a lényeg.
- Attól még van szemem, és nézni szabad, de nyugi, csajozni csak Tom fog. Amúgy neked is kerítünk ott valakit, aki segít felejteni - ajánlotta.
- Kösz, inkább kihagyom.
- Ugyan, nem maradhatsz örökre egyedül, ő sem hiszem, hogy rád fog várni - mondta elég őszintén Kellan.
- Akkor sem.
- Oké, te tudod - hagyta annyiban a témát. Én pedig már alig vártam, hogy végre hazaérjünk, és ha csak néhány pillanatra is, de karjaimba zárjam szerelmem.
/Kristen/
Nagyon lassan telt a délután, de végre hazafelé indultunk. Claire nagyban ügyködött a konyhában. Én ott segítettem neki, míg a lányok kissé rendbe rakták a lakást, és persze egy rögtönzött divatbemutatót tartottak a vásárolt ruhákból.
Később Nick is megérkezett, majd végre megjött Rob, Tom, Kellan és Jackson. Mi addigra el is készültünk a vacsorával. Rob előtte még felment a szobájába, majd mind asztalhoz ültünk.
Láttam Claire-en és Richardon is, hogy ők is szomorúak, mert Rob elmegy. Nekik is rossz lehet, hogy csak ilyen ritkán látják őt.
Hála a fiúk ügyeskedésének az asztalnál Rob mellé ültem, másik oldalról pedig Tom keveredett mellém. Nagyon jó hangulatban telt a vacsora. Épp Claire isteni desszertjét fogyasztottuk, mikor hirtelen egy kezet éreztem a combomon.
Testem rögtön reagált az érintésére, és ismét megremegtem az érintésétől. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, amiben ugyanazt a vágyat és szerelmet láttam tükröződni, amit én is éreztem, bár most még egyikünk sem mutathatta ki.
Az asztal alá nyúl fontam össze ujjai szerelmemével, mikor egy kis cetlit csúsztatott a tenyerembe, én pedig igyekeztem feltűnés nélkül elolvasni.
"Hiányoztál, alig várom, hogy a karjaimba zárhassalak, és megcsókoljalak. Szeretlek." állt a papírra írva.
Legszívesebben én is ezt tettem volna, mert én is csak erre a két dologra vágytam, de tudtam, hogy még egy kicsit ki kell bírjuk.
A desszert után mindenki a nappaliba ment. Sikerült úgy intézni, hogy Rob és én maradjunk a végére, így volt alkalmam feltűnés nélkül válaszolni neki.
- Én is csak erre vágyom, és nagyon szeretlek - súgtam a fülébe, majd csatlakoztunk a többiekhez a nappaliba.
Itt már viszont Nick mellé keveredtem, aminek Rob láthatóan nem nagyon örült.
Sokat beszélgettünk, sőt előkerültek Rob és Lizzyék gyerekkori történetei és képeit is, amiket Claire-ék meséltek nekünk. Nagyon klasszul telt az este.
Rob viszont megbeszélte Claire-ékkel, mondván, nem szeret búcsúzkodni, úgyhogy Tom viszi őt ki a reptérre. Reméltem, hogy azért, ha lesz lehetőségem, nekem megengedni, hogy bármilyen veszélyes, is kikísérjem.
Claire végül arról faggatta Robot, mikor látják őt újra. Akárcsak én, Claire-ék is azt a fél éves kiábrándító választ kapták. Ez a dolog rombolta csak le a boldogságom.
Elnézést kértem, majd feljöttem az emeletre. Eddig nem annyira, de most hogy egyre közeledett, egyre rosszabbul viseltem az elválás gondolatát.
/Rob/
A családi este fantasztikusan alakult, a csúcspontja szerelmem szavai voltak, amiket válaszként suttogott a fülembe az üzenetemre.
Bár a nappaliban már nem voltam olyan boldog, látva őt Nick mellett. De valamiért most ő sem mászott annyira Kristenre, mint szokott, és ezt nem tudtam mire vélni. Bár lehet, hogy csak képzelődök.
A beszélgetés során persze felmerült a kérdés anya szájából, hogy mikor jövök haza legközelebb. Neki is, akár Kristennek, ugyanazt a választ adhattam. Legközelebb valamikor fél év múlva. Ahogy ezt kimondtam, rögtön Kristenre néztem, akinek a gyönyörű szemeiből most csak a bánat és szomorúság sütött.
Engem is megviselt ennek a gondolata, de nem szerettem ilyen szomorúnak látni. Elnézést kért, majd felment az emeletre.
- Muszáj utána mennem - súgtam Tomnak, aki mellettem ült.
- Tesó fent hagytam a telefonom a szobádba, lehozod nekem, aztán mi lassan megyünk - szólalt meg Tom, mire én hálás pillantást vetettem felé. Kellanra néztem, aki végig vigyorgott, persze sejtette, mi is az ábra.
- Persze - válaszoltam Tomnak, majd az emelet felé indultam.
Mivel Kris a fürdőbe indult, először ott kerestem, mondván ott megtalálom, de a fürdő üres volt. Akkor biztos Nick szobájában van - gondoltam magamban. Benéztem, de ott sem találtam.
Utolsó lehetőségként a szobámba mentem.
És ott volt. Szomorúan nézett fel rám az ágyamon ülve, ahogy beléptem hozzá. Letérdeltem elé, majd rögtön hozzám bújt. Karjait a nyakam köré fonta, és arcát a nyakamba temette.
- Mi a baj? - kérdeztem tőle, de sejtettem az okát.
- Nem akarlak elengedni - válaszolta miközben már a könnyeit éreztem amint arcáról lehullva a nyakamra potyognak.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fogja viselni, nekem is fáj, de próbálom nem kimutatni. Úgy látszik, ő nem bírta tovább titkolni.
- Ne sírj, szívem - suttogtam neki miközben nyugtatólag a hátát simogattam, mire kissé megnyugodni látszott.
- Még nem tudjuk, hogy alakul a jövő és az életünk, de meglátjuk mi lesz. Addig is nem akarlak így látni, hallod - kértem tőle, majd könnyektől csillogó szemekkel nézett rám.
- Ne haragudj, csak nem bírtam tovább, annyira szeretlek - mondta életem értelme.
- Én is téged, mindennél jobban. Nem akarlak ilyen szomorúnak látni, különben is, a holnapi napra van egy-két meglepetésem és nem akarlak sírni látni, vagy ha mégis akkor csak az örömtől - mondtam Krisnek.
- Meglepetés? - kérdezte végre egy kis mosollyal az arcán, amit annyira imádok.
- Igen.
- Mondd el, mi az?
- Holnapig ki kell bírnod, szerelmem - válaszoltam, és tartottam magam ehhez, hogy addig nem szedi ki belőlem.
Néhány szerelmes csók váltása után egyesével visszamentünk a nappaliba ahol, a fiúk és Nikkiék már elmenőben voltam.
- Mi a gáz? - kérdezte tőlem Kellan, mikor kikísértem őket. Tom és Jacks is odajöttek, persze hallótávolságba a csajoktól.
- Semmi, csak kicsit kiborult.
- Gondolom, amiatt hogy elmész - mondta Tom.
- Igen. Utálom ilyen állapotban látni őt, szenvedni amiatt, hogy itt hagyom - mondtam lemondóan.
A srácok vigasztalni próbáltak, mondván, hogy még ne gondoljak arra, hisz előttünk a holnapi nap és a szerelmemnek készített meglepetés. Ennek a gondolata kicsit felvidított.
Elköszöntem tőlük majd visszamentem a házba. Anyáék már felmentek az emeletre, ahogy a csajok is. A hallottakból ítélve Kris ma itt alszik, és azt csak remélem, hogy velem.
Lezuhanyoztam, majd ágyba bújtam, és remélem, hogy szerelmem át tud lopózni hozzám. Már majdnem elaludtam, mikor éreztem besüppedni az ágyat, és szerelmem testét szorosan az enyémhez préselődni.
- Úgy örülök, hogy itt vagy - súgtam a fülébe, majd a nyakába csókoltam.
- Nagyon szeretlek.
- Én is téged - viszonoztam a vallomását, majd egy szerelmes csókot váltva, szorosan ölelve egymást aludtunk el, én alig vártam, hogy megmutathassam szerelmemnek a holnapra tervezett meglepetéseimet.
Tessék komizni :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)