24.fejezet

Sziasztok! Ide is írom, otthon péntek óta nincs netem, így csak egy picit vagyok, csak, hogy fejlit tegyek ezt is netszalonból. Na ismét vok egy kicsit, Szil drágám kijavította így kicseréltem a fejlit a bétázottra. Millió pussz neked szívem (L). Nektek meg köszi az eddigi komikat, amiket várok még :).



24.fejezet



/Rob/


A fiúk szerint pocsékul nézek ki már napok óta, mióta visszajöttünk LA-be. Ki sem mozdulok a lakásomból, pedig többször is próbáltak elrángatni ide-oda. De nekem semmi kedvem nincs hozzá. Csak egy dolgot akarok ide magam mellé, mégpedig Kristent.

Mióta eljöttünk, ennek már néhány napja, folyton csak rá gondolok, nincs olyan perc, hogy ne ő járna a fejemben. És arra gondolok, ő vajon mit csinálhat éppen, Nick vajon mellette van-e, és ő milyen állapotban lehet?

Semmit nem beszéltünk meg, így felhívni sem mertem, pedig majd meg veszek, hogy ha mást nem is, legalább a hangját hallhassam. De jobbnak láttam, ha inkább nem hívom. Ki tudja, talán idővel könnyebb lesz neki, hisz Nick is mellette van. Nem akarom, ha már esetleg sikerül elfejtenie, feltépni az emlékeket azzal, hogy felhívom.

Bár ez, hogy elfelejtsük egymást nem hiszem, hogy olyan hamar fog menni, legalábbis magamból kiindulva. Ilyenkor nem tudom szavakba foglalni, mennyire is hiányzik. Hogy nincs mellettem, hogy nem ölelhetem és csókolhatom meg.

Azóta nem is telefonáltam haza, de nagy a kísértés, hogy legalább Lizzyvel beszéljek. Tanakodásomat kopogtatás zavarta meg.

- Helló haver, csak meg akartuk nézni élsz-e még - jött be Kellan és Jacks.

- Köszi, megvagyok.

- Azt látjuk. Jó ég, tesó, hogy nincs veled ez a csaj, tisztára kikészít téged. Jó lenne, ha összekapnád magad, holnaptól ruha- és szövegpróbák, és utána kezdünk is forgatni - mondta Kellan.

- Az hátha eltereli majd a figyelmem, ha csak egy kicsit is - mondtam.

- Nem jössz el velünk? A csajok be akarnak ülni egy bárba inni valamit, és a stábból is jönnének páran - kérdezte Jacks.

- Inkább nem.

- Na, azt felejtsd el. Velünk jössz, legurítasz néhány pohárral, és felejtesz egy kicsit, meg se próbálj ellentmondani - szólalt meg Kellan. Tudtam, hogy velük nem érdemes ellenkezni, mert ha kell, képesek erővel elcipelni, így inkább bármennyire is nincs most kedvem, inkább magamtól megyek.

- Oké, de előtte még telefonálok egyet és átöltözöm.

Lezuhanyoztam és felöltöztem, majd még a srácok a nappaliban vártak, úgy döntöttem, mégis felhívom Lizzyt.

Rögtön néhány csörgés után fel is vitte.

- Szia, jó hogy végre hívsz. Szólhattál volna legalább, hogy megérkeztél. Hogy vagy? - kérdezte rögtön.

- Voltam már jobban.

- Gondolom, nem rám vagy kíváncsi - tért a lényegre Lizzy.

- Ő hogy van? - kérdeztem.

- Elég rosszul. Még mikor elmentél, délután átmentem hozzá. Egész nap csak a szobájában sírt, így Nicket nem is engedtem át hozzá. Azóta sincs valami jól. Próbálja a jókedvet mutatni mások és Nick előtt, de amint egyedül marad, ismét tovább szomorkodik.

Összeszorult a szívem a hallottaktól. Bármit megadnék, hogy mellette lehessek. Még hallgatni is borzalmas milyen állapotban van.

- Egyszer, talán a második éjszaka, mikor Nick nagy nehezen rávette, aludjon nálunk, miután ő elaludt, a te szobádba láttam belopózni, és az ágyadban sírta álomba magát - mondta Lizzy tovább.

- Annyira hiányzik, Lizzy.

- Tudom, te is neki - válaszolta nővérem.

- Most mindkettőtöknek nehéz, de hidd el, idővel könnyebb lesz.

- De mikor? Még belegondolni is fáj, milyen így látni őt, ahogy elmondtad. Utálom a gondolatát is, hogy ennyire szenved - temettem a kezembe az arcom.

- Mondjak neki valamit? - kérdezte Lizzy.

- Nem tudom. Félek, hogy attól még rosszabb lenne. Így is borzalmas hallani, amit mondasz, és visszagondolni, milyen állapotban hagytam otthon. Inkább ne, hátha úgy idővel neki is könnyebb lesz.

- Te eltudod felejteni őt? - jött a következő kérdés.

- Soha - vágtam rá rögtön. - Mennem kell, itt vannak Kellanék.

- Persze, menj csak, de te is próbálj meg nem szomorkodni.

- Nem hiszem, hogy menne, de köszi. És Lizzy…

- Igen?

- Kérlek, vigyázz rá - kértem.

- Ne aggódj, ő is rendben lesz - mondta Lizzy, majd elköszöntünk és letette.

- Na, mit mondott? - kérdezték Kellanék, akik persze az ajtóból hallgatóztak.

- Hogy viseli Kristen? - kérdezte Jacks.

- Rosszul. Aznap egész nap sírt, és ugyanezt teszi, ha nálunk van, mindig a szobámban alszik és ott sír - mondtam összeszorult szívvel, amit Lizzy mesélt.

- Ó, haver, az gáz. Akkor ő sincs jobb állapotban, mint te. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egymásba gabalyodtatok, bár a búcsúzásnál sejteni lehetett - monda Kellan.

- Legszívesebben felülnék az első gépre, rohannék haza hozzá, és soha többé nem engedném el - mondtam.

- Csakhogy azt nem lehet - világított rá a szomorú tényre Jacks.

- Tudom - feleltem lehajtott fejjel.

- Próbálj meg egy kicsit felejteni, gyere menjünk - mondta Kellan, majd magukkal cipeltek egy bárba.


Az elkövetkezendő napok is hasonlóan teltek. Leszámítva, hogy megvoltak a próbák és elkezdtük forgatni az Újholdat. Ez legalább a forgatások idejére lekötött, de sokszor még akkor is csak Kristenre tudtam gondolni.

Igyekeztem a munkába temetkezni, hogy addig se gondoljak rá. Így teltek az elkövetkezendő hetek is. Immár majdnem egy hónapja, hogy elhagytam, vagyis otthon hagytam életem értelmét. Azóta nem is mertem beszélni Lizzyvel. Féltem, hogy ismét olyan szomorú dolgokat mesél róla.

Másrészt viszont reméltem is, meg nem is hogy talán egy kicsit kezd elfelejteni, így nem fájna neki annyira. Ellenben nekem még mindig ugyanannyira fáj, mint az első nap, amikor eljöttem tőle.

Napközben a munkába menekülök, esténként pedig a lakásom magányába. Néha rángatnak csak el valahova a srácok, de általában nem sikerül feldobniuk.

Egyik nap viszont váratlan meglepetés ért.

Nick telefonált, ha tudok, menjek ki elé a reptérre. Amint meghallottam, hogy idejön, teljesen ledöbbentem. Sajnos minden reményem szerte foszlott, mikor közölte, hogy egyedül jön, mert beszélnie kell velem. Ettől is megrémültem kissé, hisz fogalmam sem volt róla, vajon mit akarhat.

Így hát pont jó kor jött, hogy kaptunk három nap pihenőt, így hamarosan indulok Nick elé a reptérre. Elmeséltem a srácoknak is, akik szintén alig várják, hogy megtudják, minek jön ide Nick. Mivel lassan ideér a gépe, ideje volt indulnom. Felkaptam a cuccaim, kocsikulcs és ilyenek, autóba pattantam és már úton is voltam a reptérre.

Ellenben Londonnal itt minden lépésemet fotósok kísérték, de hála az égnek, úgy tűnik ma szabadságolták magukat, mert még egyet sem láttam.

Kiérve a reptérre nem kellett sokat várnom, és meg is láttam Nicket. Üdvözöltük egymást, majd a kocsihoz sietve a lakásomra mentünk.

- És mi szél hozott erre? - tettem fel a kérdés amint egy-egy sör mellett leültünk a nappaliban.

- Téged elnézve te sem vagy valami jó passzban - szólalt.

- Te sem? Miért még ki? - kérdeztem, mert először komolyan nem értettem mire gondol. A következő szóval, amit kimondott, minden a helyére került, de ugyanakkor meg is ijedtem.

- Kristen.

Ahogy a nevét kimondta még a vér is meghűlt bennem.

- Kristen?

- Igen. Hiába telt már el egy hónap, még mindig ugyanolyan szomorú, mint a legelső nap miután eljöttél - mondta Nick.

- Nem értelek - próbáltam adni az értetlent.

- Tudod te jól, mire gondolok. Rád és Kristenre. Már jó ideje tudok rólatok - mondta Nick mire szóhoz sem jutottam. - Elég régóta tudok róla. Mindenről, hogy nálad aludt éjszakánként, az utolsó napodról, amit vele töltöttél - mondta halál nyugodtan, és vártam mikor fog nekem esni.

- Én…

- Tudod, én sem vagyok szent, így nincs jogom ítélkezni felettetek.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem rá.

- Magamra gondolok és Nikkire - mondta tetézve a döbbenetem. - Igen. Volt valami köztünk, mikor Londonban voltak. Ezért sincs jogom ítélkezni afelett, amit Kris és te tettetek.

- Én nem akartam, de…

- Tudom, Krist nem lehet nem szeretni. De főleg, mióta hazajöttél távolodtunk el egymástól, aztán jött Nikki és…

- Te beleszerettél vagy csak egyszeri alkalom volt?

- Nem tudom. Nagyon jól kijöttünk, és megkedveltük egymást, de hosszú távon, ahogy nálad és Krisnél is, nem működne. Te szereted Kristent? - kérdezte tőlem, amire hirtelen nem tudom, hogy válaszoljak, hisz mégis csak az ő menyasszonyáról beszélünk. De ha már ilyen őszinték vagyunk.

- Igen, mindennél jobban - válaszoltam.

- Ahogy ő is téged, legalábbis ahogy látom rajta, főleg mióta eljöttél. Mi lesz veletek most? - kérdezte.

- Ezt én is kérdezhetném - mondtam.

- Kris már nem szeret, ő téged szeret. Talán engem is, de már régen nem szerelemmel, és őszintén mióta ismerem Nikkit, már részemről sem ugyanaz. Nagyon szeretem őt, de mivel tudom, hogy ő nem szeret, nem akarom tovább erőltetni a dolgot, csak azt akarom, hogy ő boldog legyen.

- Hát, erre nem tudom, mit mondjak.

- Szerintem, ha annyira szereted őt, mint mondod, tegyél is érte. Rossz ilyen állapotban, ennyire szenvedni látni őt - mondta ki Nick azokat a szavakat, amiket nem gondoltam volna, hogy valaha hallok tőle.

- Tudod, hogy nem mehetek el, főleg most, hogy két filmet is forgatok egymás után, és nem hiszem, hogy ő jönne ide.

- Figyelj, ha szeretitek egymást, meg tudjátok oldani. Ha te nem is jöhetsz el, igaz, őt is sok minden köti oda, de ha megadod neki a lehetőséget, hogy döntsön, szerintem képes meghozni az áldozatot, hogy feladja az ottani életét és idejöjjön veled, főleg, mert szeret téged. Igaz, ő nem is sejti, hogy én tudom ezt rólatok, de hallom éjszakánként a szobádban sírni őt, még most is, egy hónap után - mondta Nick, amit már Lizzy is mesélt.

- Nekem is iszonyúan hiányzik, és fura, hogy pont neked mondom ezt, de bármit megtennék, hogy velem legyen.

- Akkor csak rajtad áll. Gyere haza velem érte, biztos vagyok benne, ha megkapja a lehetőséget, nem fog habozni, hogy veled jön-e. Na, hazajössz érte? - kérdezte Nick, és még mindig alig akartam elhinni, hogy ez igaz.



/Kristen/


Miután az egész napot sírással töltöttem a szobámban, másnap kénytelen voltam előbújni, hogy legalább megmutassam magam anyuéknak. Délután Lizzy is volt nálam, de ő sem tudod felvidítani. A hiányát semmi sem pótolhatja.

A másnapom is hasonlóan telt, annyi különbséggel, hogy este Nicknél voltam.

Nagyon rossz volt, úgy belépni oda, hogy tudtam, ő már nincs itt. Végig nagyon kellett igyekeznem, hogy ne lássák rajtam. Egyedül Lizzy tudta csak, mi a helyzet.

Nick végig mellettem volt, de valamiért furának éreztem, mintha kissé távolságtartó lenne. Bár talán most jobb is. Senki másra nem vágytam most, csak rá.

Egyfolytában arra gondoltam, mennyire hiányzik, és mit csinálhat éppen. Vajon ő is ennyit gondol rám?

Sokszor gondoltam rá, hogy legalább felhívom, hogy a hangját halljam, de nem tudtam, jó lenne-e. Hisz akkor talán még nehezebb lenne, nekem és neki is.

Másfelől viszont mindig a vele töltött percekre gondoltam, felidéztem az összes együtt töltött pillanatot, amik kissé jobb kedvre derítettek, és sokszor csodáltam a karkötőmet is. A búcsúnk pillanata viszont mindig szomorúsággal töltött el.

Teltek a napok, bár Lizzy folyton azt mondogatta, idővel jobb lesz. Hát ez most nem igaz. Sőt. Talán napról napra jobban kínzott a hiánya. Sőt, néha Nick és a többiek elöl sem tudtam titkolni a bánatom.

Mivel az internet és az amerikai sajtó folyton közli, mi újság a sztárokkal, sokszor írnak a Twilight sztárjairól is, és csak nem bírtam ki, hogy megnézzek egy-két oldalt a legújabb sztárpletykákról.

Csak egyszer készült kép róla, még mikor megérkezett Los Angelesbe, azóta nem. Pedig ha minden igaz, akkor már ismét forgat. Bár ki tudja, lehet, hogy ő is azt csinálja, amit én.

Az óráimra muszáj bejárni, talán jobb is. Kicsit eltereli a figyelmem, segít kikapcsolni. Szerintem ő is ugyanígy menekül a munkájába.

Teltek a napok, hetek, így telt az az első hónap. Mindenen nap szinte küzdenem kellett, hogy végig csináljak egy napot. Annyira hiányzott, napról napra jobban.

Akár otthon, akkor is, akár Nickéknél, ott is, valahányszor Nick elaludt, Rob szobájába mentem, és ott sírtam álomba magam. Igaz, nem volt mellettem, de legalább kicsit közelebb érezhettem magamhoz.

Ilyenkor mindig eszembe jutott, milyen jó érzés volt, mikor itt volt velem, hozzám bújt és átölelt. De már nincs itt. És szinte megőrülök a hiányától.

Ahhoz képest, hogy indult a kapcsolatunk, az elején még nem hittem volna, hogy ennyire fontos lesz nekem. Hogy valakit így fogok szeretni.

Másrészt viszont még mindig ott van Nick. Aki az utóbbi időben egyre távolságtartóbb lett. Szinte már meg sem csókol. Igaz én sem nagyon közeledtem felé. Főleg mióta ő elment. De az is igaz, hogy ha szükségem van rá, mindig mellettem van.

Tegnap például azzal jött, hogy valami miatt el kell utaznia. De olyan gyorsan történt minden, hogy semmit sem akart elárulni, így fogalmam sincs hová ment. Akárhogy faggattam Lizzyt, ő sem akart mondani semmit.

Így hát lassan várakozással telt el a nap, sőt a másnap is, mikorra Nicket vártuk haza. Pont hozzájuk készülök, mert szólt Lizzy, hogy menjek át, mert beszélni akarnak velem.

Ettől kicsit megijedtem, hogy mind ott lesznek, és, hogy miért utazott el Nick.

Mire átértem meglepetésemre az egész család, beleértve Nicket is, a nappaliban volt. Ő rögtön a szobája felé húzott, mondván beszélnie kell velem.

- Miről akarsz beszélni? Mi folyik itt? - kérdeztem.

- Rólunk. Ez nekünk nem fog menni Kris - kezdett bele.

- Mi nem fog menni? - ijedtem meg rögtön. Nem akartam, talán önzőségből, hogy még ő is elhagyjon.

- Nekünk, együtt. Te nem szeretsz engem, vagy már nem úgy, mint régen.

- Dehogynem szeretlek - mondtam.

- És Robot? - kérdezte, mire rögtön lemerevedtem. - Igen, mindent tudok - folytatta, majd legnagyobb döbbenetemre elmondta, hogy mindent tud rólunk, már jó ideje. Én meg csak hallgattam, mert szóhoz sem jutottam a döbbenettől.

- Gondolom, most utálsz, amiért ezt tettem.

- Nem. Én is tettem valamit, amiért aztán végképp nem ítélhettelek el titeket - mondta Nick.

- Mit?

- Én és Nikki…

Nem is kellett folytatnia, tudtam, mit akar mondani. Haragudni nem volt jogom, hisz én is megcsaltam őt, nem is egyszer, így nincs jogom felhánytorgatni neki. Valamilyen szinten kicsit meg is könnyebbültem, hogy nemcsak én léptem félre.

És ebből jöttünk rá mindketten, hogy sosem volt és sosem lesz olyan erős a kapcsolatunk, hogy ebből boldog házasság legyen.

- Sajnálom - mondtam immár néhány könnycseppel a szememben, főleg mikor lehúztam az ujjamról a gyűrűt és visszaadtam neki.

- Ne sírj, kicsim. Nem te tehetsz róla. Ennek így kellett lenne, nem egymásnak szántak minket, de tudod, hogy nagyon szeretlek - mondta Nick.

- Én is téged - mondtam és immár sírva megöleltem, mikor tudtam, hogy ennek itt a vége.

Sosem gondoltam volna, hogy Nick szinte végig tudott rólam és Robról. Bár így, hogy ő Nikkivel bonyolódott hasonló helyzetbe, kissé megkönnyebbültem, így már nem érzem olyan bűnösnek magam amiatt, hogy becsaptuk őt.

Azt viszont nem mertem megkérdezni, hogy Rob tudja-e, hogy ő tud-e rólunk. Rögtön ő jutott eszembe. Bár ki tudja, már egy hónap telt el, lehet, hogy már túllépett rajtam és talált magának valaki mást.

Ebbe még belegondolni is fájt, de benne volt a pakliban.

-A szüleid?

- Ők már tudnak mindent.

- Istenem… - temettem az arcom a kezembe. Hisz ők mindig is szerettek és családtagként bántak velem, miközben én ezt tettem Nickkel.

- Ne aggódj, nem ítélnek el. De van még valami, amiben döntened kell. Nagyon rossz volt az utóbbi időben, mióta Rob elment, így látni téged, és csak rajtad áll, hogy élsz-e a lehetőséggel.

- Mire gondolsz? - kérdeztem.

- Gyere menjünk le - nyúlt a kezem után Nick, de nem nagyon mertem ezek után Claire-ék szeme elé kerülni.

Nick kézen fogott és lementünk a nappaliba. Claire és a Vicék is tudnak már mindent, Nick mindent elmondott nekik. Félve mentem le hozzájuk, mikor Claire oda jött mellém.

- Ne aggódj kicsim, mi nem ítélünk el, mi is tudjuk, hogy a szívnek nem lehet parancsolni, a lényeg, hogy az ember boldog legyen - mondta Claire.

- Köszönöm - öleltem meg őt.

- Szóval, miért van itt mindenki? - fordultam Nick felé.

- Van neked egy meglepetésem. És tulajdonképpen a döntés joga a tiéd, hogy élsz-e a lehetőséggel, és boldog leszel-e. Mivel elég sokat szenvedtél, mióta Rob elment, jól gondold meg - mondta.

Én pont háttal álltam a lépcsőnek mikor Nick ellépett mellőlem és leült a többiekhez, de még mindig nem értettem, mire megy ki ez az egész.

Majd hirtelen azt hittem, mentem szívrohamot kapok.

- Szia - köszönt a már jól ismert édes hang a hátam mögül, és két ismerős kar kulcsolódott a derekamra és zárt a karjaiba.

A hangját és az érintését is ezer körül felismerném, és még mindig alig akartam elhinni, hogy ez igaz lehet.

- Rob - nyögtem ki nagy nehezen, majd szembe fordultam vele, hogy lássam, nemcsak képzelődök-e.

És nem. Tényleg Ő az itt áll mellettem, a karjaiban tart és több mint egy hónap magány és szomorúság után ismét mosoly ült ki az arcomra, és itt van velem az, akit az életemnél is jobban szeretek.

Még szorosabban zárt a karjaiba, majd ujjaival végigsimított az arcomon, mire kicsordultak a könnyeim. De ezúttal az örömtől.

- Itt vagyok, ne sírj, kicsim.

Karjaim a nyaka köré zártam, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. Arcát a nyakamban fúrta, miközben én még mindig a boldogságtól sírtam.

Tudom, hogy talán nem valami jó ötlet itt Nick előtt, de mivel vele már megbeszéltük ezt és annyira hiányzott, hogy képtelen voltam visszafogni magam.

- Annyira hiányoztál - suttogtam, de persze mindenki hallotta.

- Te is nekem, úgy szeretlek - mondta Rob.

- Én is téged - válaszoltam, majd Rob megcsókolt.

Ekkor éreztem igazán boldognak magam. Hiába az az egy hónap szenvedés nélküle, az hogy most itt van velem, minden percet megért.

Csókunk rövid volt, de annál több érzelem volt benne. Minden, amit az elmúlt időben nem élhettünk át. Ekkor viszont jött a gondolat, hogy Rob nem maradhat itt.

Elszakadtunk egymástól. De csak az ajkaink, Rob egy percre sem eresztett a karjaiból, ami nem is volt ellenemre. Bár furcsa volt, hogy már nem kell titkolnunk és az egész családja tudja.

Mi is leültünk a többiekhez, persze végig a szerelmem ölében ültem, bár Nick miatt kissé zavarban voltam, de biztosított róla, hogy nincs miért, és ne aggódjak emiatt, neki az a legfontosabb, hogy boldog legyek.

És egy egész élet nem lesz elég, hogy megháláljam neki, hogy hozzásegített minket a boldogsághoz. Hisz ezt neki köszönhetjük, ő ment el Robért és hozta haza.

De tudtam, hogy a beszélgetés java még hátra van.

- Tudod, hogy Robot a munkája Los Angelesbe köti. Itt jön a képbe a döntés, amiről beszéltem.

Tudtam, hogy mi lenne az. Hogy hajlandó vagyok-e feladni mindent, és vele menni.

Erre korábban talán jobban meggondoltam volna a választ, de ezek után rögtön tudtam, mit kell mondanom, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy jól döntök.

- A válaszom igen. Veled megyek, persze csak ha szeretnéd - fordultam Rob felé a karjaiban ülve.

- Persze, hogy szeretném. Semmi sem tenne boldogabbá. De képes vagy mindent feladni értem? És ha rám unsz? - kérdezte Rob.

- Először is az soha nem fog megtörténni, ilyenekre ne is gondolj, nem fogsz egy könnyen megszabadulni tőlem - kezdtem bele.

- Nem is akarok - vágta rá mosolyogva.

- És képes vagyok. Érted, értünk. Az elmúlt, hónapban jöttem rá, hogy bármire képes lennék, csak, hogy együtt lehessünk.

- Biztos?

- Igen. Ha képes leszel engem elviselni, lehet, hogy te unsz majd rám, ha találsz egy szép színésznőt.

- Most én mondom, hogy ilyenekre te se gondolj. Rá sem tudnék nézni másra, el sem tudom mondani milyen rossz volt ez az idő nélküled. Semmit sem akarok jobban, mint hogy mindig mellettem legyél - mondta Rob, miközben mérhetetlen szerelmet sugárzott a tekintete.

- Akkor ezt megbeszéltük - zártam le a témát.

- Mikor kell visszamenj?

- Holnapután.

- Akkor gondolom, addig van időnk mindent elrendezni.

- Igen, de biztos vagy benne, a szüleid?

- Biztos vagyok. És miattuk ne aggódj. Nekik is az a legfontosabb, hogy boldog legyek, és én melletted vagyok az - mondtam mire Rob egy édes csókkal jutalmazott.

- Akkor holnap beszélünk velük. És ha gondolod, a sulit ott is folytathatod. És remélem, nem lesz ellene kifogásod, hogy velem élj.

Ezt még mindig alig akarom elhinni. Rob ismét itt van velem, és már senki elöl nem kell titkolni a kapcsolatunkat, és vele megyek L.A.-be, és a hab a tortán, hogy vele fogok élni. Nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, de még soha nem voltam ilyen boldog.

- Persze, hogy nincs - válaszoltam mosolyogva.

- Szeretlek - suttogtam halkan.

- Én is téged.

Kissé még mindig zavarban voltam a család előtt, főleg Nick miatt, de biztosítottak róla, hogy nincs miért, és hogy örülnek nekünk. És ki tudja, idővel talán Nick is megtalálja azt, akit hozzá illik, és talán Nikki lesz az.

- Csak bátran, miattam ne aggódjatok, csak annyit kérek, hogy tedd őt boldoggá - fordult Nick Rob felé.

- Ezt megígérhetem - mondtam Rob és boldogan ölelt magához, én pedig még soha ilyen boldogan simultam a számomra legfontosabb személy, Rob ölelésébe.




Tessék komizni :)