23/2.fejezet

Sziasztok! Nos ahogy ígértem itt is hozom a következő fejezetet. Előtte lenne még egy két dolog. Eredetileg a kövi frisst vasárnapra terveztem, de átírtam mint látható hétfőre mivel úgy volt, hogy szombaton is dolgozok. Nos ez annyiban változott, hogy tegnap mondták, hogy hála az égnek nem kell melózzak egész hétvégén, így valószínű, hogy vasárnap jön a következő rész. De, ez még nem bizti, ugyanis ami a folytatást illeti több verzió is van a fejemben és még át kell gondoljam melyik legyen, ha minden jól megy és ez sikerül, akkor lesz friss vasárnap, de ha mégsem akkor hétfőn mindenképp. Na erről ennyi. Annyit még, hogy köszi azoknak akik komiztak, remélem ide is írtok minnél többet, főleg ide kíváncsi vagyok a véleményekre. Pusszantás Szilnek (L), és nektek is. Pusszi.




23/2. fejezet


/Kristen/

Visszaérve a szállodába szerelmem lezuhanyzott, majd utasítást kaptam, hogy én is kövessem a példáját. Nem kérdeztem semmit, csak tettem, amit kért.

Mivel tudtam, hogy az éjszakát is együtt töltjük, valami szexibb hálóinget hoztam magammal, amit zuhanyzás után magamra kaptam.

Kilépve a fürdőből Rob nagyon ügyködött valamin, de ekkor még nem tudtam mire készül.

- Gyönyörű vagy - lépett oda hozzám, és a karjaiba zárt, de előtte jó alaposan végigmért a hálóingemben, amit persze nem terveztük, hogy sokáig lenne rajtam.

Egy édes csókot váltottunk, majd Rob a háló felé kezdett húzni.

Ahova belépve még a szavam is elállt. A már amúgy is gyönyörű szobát gyertyák sokasága világította be. Halk zene szólt, ami még romantikusabbá varázsolta.

Szerelmem az ágy mellé húzott, ahova leültünk, majd egy nagyobb ékszeres dobozt varázsolt elő az egyik fiók mélyéről. Fogalmam sem volt, mi van benne, de Rob végül kinyitotta.

Két csodaszép ezüst karkötő volt benne. Az egyik nőiesebb, míg a másik - gondolom Robé - inkább egy férfihoz illett. Egyszerűen gyönyörűek voltak.

- Igaz, megbeszéltük, hogy ma nem szomorkodunk és nem is azért mondom - kezdett bele a mondandójába miközben a kezemért nyúlt.

- Úgy gondoltam, mindkettőnknek csináltatok egyet, hogy örökké emlékezzünk ezekre a csodás napokra, amit együtt éltünk át, és amit ezek nélkül sem tudnánk elfelejteni - mondta miközben megmutatta a karkötőket.

Mindkettőbe bele volt vésve két dátum. Az egyik a megismerkedésünk napja, amire a mai napig minden pillanatára emlékszek - a másik pedig ennek a csodás Párizsi napnak a dátuma. És az enyémbe még három szó: Örökké Szeretlek, Rob.

Ahogy elolvastam, könnyek szöktek a szemembe, és igaz, a mai nap vagy éjszaka még nem a szomorkodásé, akaratlanul is eszembe jutott, hogy holnap ilyenkor már nem lesz velem.

Rob láthatta rajtam, egy pillanatra kivette a kezemből az ékszer, majd szorosan a karjaiba zárt. Olyan erősen öleltem magamhoz, mintha sosem akarnám elengedni, pedig holnap muszáj lesz.

- Szeretlek - suttogtam a fülébe, miközben igyekeztem elfojtani a könnyeim.

- Én is téged - jött a válasz, majd ajkait az enyémre nyomta, és a világ legszerelmesebb csókjában egyesültünk.

Akármilyen szomorú is vagyok, ő az, aki mindig boldoggá tud tenni, és ez most sem volt másképp. Eleresztettük egymást, és Rob rávarázsolta a kezemre a karkötőt, a másik mellé, amit még karácsonyra kaptam tőle.

Kézbe fogtam az övét, amibe ugyanaz a szöveg volt belevésve, aláírásként az én nevemmel. Rá is feltettem a karkötőt, néhány szerelmes pillantás után ismét megcsókoltuk egymást.

Ezúttal inkább már szenvedélyesen, majd Rob, félresöpörve az ékszeres dobozt, az ölébe ültetett, miközben egyre éhesebben faltuk egymás ajkait.

Egy pillanatra szakadtunk csak el egymástól, míg Rob kibújt a még rajta lévő boxerből, és visszaültetve az ölébe bújtatott ki engem is a hálóingemből, ezáltal végigcsókolva a testem egészen a hasamtól, elérve a melleimet, míg végül ismét egymás ajkaira találtunk.

Meztelen testünk egymáshoz simult, közben nyelvünk szerelmes táncát járta. Kezeink sem tétlenkedtek, Rob puha érintései először a mellem kényeztették, amitől bele-belenyögtem a csókunkba, majd ujjai egyre lejjebb tévedtek, míg nem belém csúsztatta ujjait, mire egy kisebb sikoly hagyta el a számat.

Én sem tétlenkedtem, benyúltam egymáshoz simuló testünk közé, és simogatni kezdtem már tettre kész férfiasságát, aminek hatására Robból is kisebb morgások szakadtak fel.

Közben ő ujjaival egyre jobban gyötört, míg nem megérkezett a várva várt gyönyör, amit testem remegése és hangos sikolyom adta tudtára. Még kissé remegve borultam szerelmem nyakába, amit apró puszikkal hintettem be, majd ismét csókolni kezdtük egymást.

Eközben egy percre sem eresztettem szerelmem férfiasságát a kezemből, ő is egyre hangosabb zihálásával jelezte, hogy élvezi amit csinálok. Egy ponton nem bírta már tovább.

A következő pillanatban csak annyit éreztem, hogy maga alá fordít, és kitölti nőiességem tüzes barlangját.

Mindkettőnkből egy-egy sóhaj szakadt fel, amint testünk végre egyesült. Először lassan mozgott bennem, ezzel is az őrület határára sodorva, majd a fenekét markolva bíztattam gyorsabb mozgásra. Rögtön tudta is, mit szeretnék, így egyre sebesebb mozgással repített a csúcs felé mindkettőnket. Mindeközben egy percre sem eresztettük egymás ajkait, kezünkkel pedig a másik testét barangoltuk be.

Kisvártatva szinte egyszerre léptünk be a mennyek kapuján, amit egy szerelmes és egyben szenvedélyes csókkal köszöntöttünk.

- Szeretlek - suttogtuk egymásnak, miközben próbáltunk kissé lenyugodni az imént átélt gyönyöröktől.

Minden egyes percet ki akartunk használni, amit még együtt lehettünk, így egész éjjel nem eresztve szerettünk egymást tovább.

Valamikor hajnalban szunnyadtunk el egymás karjaiban. A reggel viszont hamar elérkezett, a legnagyobb bánatunkra. Életünk talán legszebb napja ért véget, és eljött a talán legszomorúbb: az elválásunké.

Hiába próbáltam nem erre gondolni, csak az járt a fejemben, hogy hamarosan újra otthon leszünk, és alig néhány óra múlva el kell engedjem őt. Addig sem akartam elpazarolni ezt a nagyon kevés időt, így egy percre sem eresztettem el őt magam mellől.

A reggeli ébredést követően egy egymás kényeztetésével egybekötött zuhanyzás után a szobánkban ismét egymás karjaiban fogyasztottuk el a reggelinket, majd mindketten felöltöztünk.

Míg én összeszedtem a dolgainkat, Rob rendezte a számlát, majd búcsút vettünk ettől a számunkra immár fontos és csodás helytől, és kocsiba szállva úton voltunk a reptérre. Ahol ugyanaz a magángép várt ránk, amivel jöttünk.

A hazafelé utat szintén Rob karjaiban töltöttem, mert ő sem nagyon akart akár egy centinyi távolságra sem ereszteni maga mellől. És az utat emellett többnyire csókolózással töltöttük, hisz hamarosan ez már nem adatik meg nekünk.

Sajnos viszont, ahogy leszállt a gépünk, otthon vissza kell térjünk a valóságba. Kézen fogva jöttünk ki a reptérről, és reméltem, mint mióta Rob itthon van, egy fotóssal sem futunk össze. Akárcsak itthon, hála az égnek, úgy tűnik a paparazzik szabadságon vannak, hisz Párizsban sem találkoztunk egyel sem.

Ellenben Los Angelessel, ahol, ahogy hallottam, kismillió van, és Rob minden lépését követik. Így itt még szerencsénk volt, az kellene még csak, hogy az újságokba kerüljünk.

Egyenest hozzánk hajtottunk, ahol Rob legnagyobb bánatomra nem jöhetett be velem, mert ha minden igaz, már a szüleim is itthon vannak.

- Ha a szüleid nem is, én kikísérhetlek a repülőtérre? - fordultam Rob felé.

- Csak miattad nem akartam, hogy jöjjenek, azt akarom, hogy téged láthassalak utoljára, hogy te kísérj ki – mondta, ő is immár szomorúsággal a hangjában és a szemében.

Egyre közeledett az elválás pillanata, ami egyikünknek sem lesz könnyű, hisz ki tudja mikor, vagy egyáltalán látjuk-e még egymást.

- Hazamegyek, összeszedem a cuccaim, elköszönök anyuéktól utána Tom értem jön Kellanékkal, de találkozunk a reptéren - mondta.

- Jó - ennyi volt csak a válaszom.

Most még nem akartam sírni, pedig közel álltam hozzá, de nem akarok most még kibukni. Arra lesz elég időm, ha már nem lesz velem.

Mielőtt elköszöntem volna tőle, tekintetem a kezeinkre tévedt, a karkötőnket csodálva. Ha ő már nem is, ez mindig emlékeztetni fog minden egyes pillanatra, amit vele töltöttem, bár ha jobban belegondolok, arra semmi szükség, hisz így sem tudnám egy másodpercét sem elfelejteni.

- Később találkozunk.

- Köszönöm - suttogtam miközben egy csókra hajoltam felé, amit készséggel adott meg.

- Nincs mit megköszönnöd. Szeretlek - válaszolta Rob.

- Én is téged, nagyon.

Egy utolsó, de annál hosszabb csók után nagy nehezen elengedtem őt. Kiszálltam, míg ő elhajtott, én pedig a ház felé botorkáltam, és ekkor tudatosult csak bennem igazán, hogy már csak egyszer, akkor is csupán egy nagyon rövid időre láthatom őt.


/Rob/


Hazaérve rögtön a szobámba mentem összecsomagolni. Amint végeztem, az ágyra roskadtam és rá gondoltam. Hogy már csak egyszer láthatom, és lehetek vele egy kicsit, és mindennek vége lesz. Én elmegyek, őt itt marad.

Soha nem gondoltam, hogy valaha is leszek ilyen boldog, mint Kristen mellett. Az utóbbi időben ő olyan lett számomra, mint a levegő. Nélkülözhetetlen.

És tudom, ha egyelőre csak egyszer is mutatta ki, ez őt is megviseli. Ha lehetne, egy percet sem haboznék, hogy mindent eldobjak, és itthon maradjak, vagy őt vigyem magammal. De több okból nem lehetséges egyik sem.

Töprengésemből Lizzy térített észhez, aki bejött hozzám és leült mellém.

- Hol voltál? Vagy úgy kérdezem, hol voltatok?

- Párizsban - vallottam be nővéremnek, aki kissé megdöbbent.

- Tudod, nem gondoltam volna még az elején, mikor megtudtam, hogy ez ennyire komoly. Elég rátok nézni, főleg most. Mi lesz veletek ezután?

- Semmi. Ahogy eredetileg megbeszéltük, ez csak addig tart vagy tarthat, amíg itthon vagyok.

- Gondolom, ő sincs jobb állapotban, mint te - célzott Lizzy a szomorúságomra, amit most Kristen is érezhet.

- Rossz így látni téged - ölelt magához Lizzy.

Mindig is talán vele álltunk a legközelebb egymáshoz, így mint mindig tudom, hogy rá most is számíthatok. Beszélgettünk még egy kicsit, de lassan ideje volt indulnom.

- Kristől elköszöntél már? – kérdezte, mielőtt indulni akartam a nappaliba.

- Nem. Ő jön ki velem a reptérre - feleltem, így Lizzy értette, miért nem akartam, hogy anyuék jöjjenek ki.

- Gondolom, ma nem lesz valami jó passzban, majd szólok Nicknek, és később átmegyek hozzá én - mondta Lizzy.

- Köszönöm - adtam egy puszit az arcára.

Levittem a cuccaim, majd a család már a nappaliban gyülekezett. Már Tom is itt volt, aki értem jött. Hosszú ölelések és puszik váltása után szakadtam el a családomtól, akiket ki tudja, mikor látok megint.

- Vigyázz magadra, kicsim, szeretünk - szólt még utánunk anya, akihez visszamentem egy ölelésre, majd elindultunk.

Ilyenkor rossz látni, hogy ilyen szomorúak. A lányok és anyuék is. Hisz egész évben alig látnak, és az itthon töltött kis idő hamar elrepül.

Utolsó pillantást vetettem a szülői házra, ahol életem legszebb perceit töltöttem az elmúlt hetekben, majd Tommal kocsiba szálltunk és elindultunk.

- Na, mesélj, milyen volt tegnap? - érdeklődött rögtön. Persze, nem is ő lenne, ha nem kérdez rá. Úgy volt, hogy Kellanék is vele jönnek, ezen csodálkoztam is, de még tegnap kiagyalták a fiúkkal, hogy inkább velük is kint találkozunk, vagy majd csak a gépen, hogy nyugodtan elköszönhessek Kristől.

Tom elmesélte, mikor látta rajtam, hogy milyen kedvem van, hogy Jackson sincs jobb állapotban, aki fülig belezúgott Vicbe, akitől már reggel elbúcsúzott.

- Elég ramatyul festesz - szólalt meg Tom.

- Úgy is érezem magam, egyszerűen megbolondulok, hogy itt kell hagyjam őt.

- De tudtad, hogy ez lesz.

- Igen, még az elején nem sejtettem, hogy ennyire nehéz elengedni, és rossz látni, hogy ez neki is mennyire fáj.

- Igaz, mindenki ezt mondja, de idővel jobb lesz - mondta Tom.

Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy közeledtünk a reptér felé. Amint megérkeztünk és bementünk, egy kicsit félreesőbb helyen várt Kellan.

- Szevasz, tesó.

- A többiek? - kérdeztem.

- A csajokat Jacks arrébb vitte, én meg vártalak titeket. Gondolom, a szerelmed is jön nem?

- Igen, jön.

Vártunk egy kicsit, pont a jegyeket készítettük elő, mikor megjött Ő.

Rögtön a karjaimba zártam, ahonnan legszívesebben soha nem engedném. Akárcsak a múltkor a szobámban, arcát a nyakamba temette és ismét a könnyeit éreztem a nyakamra hullani.

Férfi létemre, nekem is tartanom kellett magam, hogy ne sírjam el maga, ahogy zokogó szerelmem próbáltam vigasztalni a karjaimban.

Tom és Kellan kicsit arrébb állva figyeltek minket.

- Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar, és ennyire fog fájni - suttogta Kris. - Azt akarom, hogy soha ne hagyj el - suttogta tovább.

- Hidd el, én is csak erre vágyom, hogy örökké melletted lehessek, de…

- De ez nem lehetséges - fejezte be, amit én kimondani nem tudtam.

Még szorosabban öleltem magamhoz, és nem tudom, meddig öleltük egymást, de ekkor hallottuk meg, hogy felszólítanak a beszállásra.

Kristen erre még szorosabban ölelt és ismét zokogni kezdett.

- Kicsim, ne sírj, utállak így látni téged. Nem szabadott volna a közeledbe se mennem, akkor most nem szenvednél, szenvednénk így.

- Te megbántad? - kérdezte immár a szemembe nézve, még mindig a karjaimban.

- Egy percét sem. Csak megőrjít, hogy el kell hagyjalak, és hogy ilyen állapotban látlak.

- Akkor ne hagy el…

- Tudod, hogy bármennyire is akarok, nem maradhatok - mondtam a szomorú tényeket.

- Tudom. Ne haragudj, hogy kiborultam, csak…

- Semmi baj, nyugodj meg. És akármilyen nehéz is, ha ránk gondolsz, ne erre gondolj, hanem a csodás percekre, amiket együtt éltünk át, és hidd el jobb lesz. És csak az vigasztal, hogy nem hagylak egyedül, hogy bármennyire is fáj kimondanom, Nick szeret és melletted lesz, ha már én nem lehetek.

- Igen, de mi lesz velem nélküled? - kérdezte, amit én is folyton magamtól kérdezek, mióta ideértünk.

- Még nem tudjuk, mit tartogat számunkra a jövő, de remélem, hogy találkozunk még, és hiszem, hogy ennek nem itt és nem most van vége - mondtam, mire talán egy kis remény csillogott szerelmem most szomorú szemeiben.

- Én is azt szeretném - suttogta, miközben megcsókoltam.

Eleinte gyöngéd volt a csókunk, ami egyre szenvedélyesebb lett. Szerelmem karjai a nyakam köré kulcsolódtak, míg én a derekánál fogva öleltem szorosan magamhoz, miközben nyelvünk szerelmes táncát járta.

De sajnos egyszer minden véget ér. Ajkaink elszakadtak egymástól, és nekem ideje mennem.

- Örökké szeretlek - mondtam Kristennek, majd megfogtam a kezén lévő karkötőt és ránéztem a sajátomra is. - Ezt soha ne feled, örökké - tettem hozzá.

- Én is téged, nagyon szeretlek, örökké. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni - válaszolta könnyes szemmel és egy utolsó szerelmes csókot váltottuk, majd kiengedtem a karjaimból, ami életem talán egyik legnehezebb tette volt.

Tom jött oda hozzánk, aki megígérte, hogy hazaviszi Krist.

Kellan is elköszönt tőle, majd a csomagjaimért nyúltam, mikor Kris még utoljára a nyakamba kapaszkodott, és megcsókolt, olyan szenvedéllyel, mintha az élete múlna rajta. Szabályosan fájt kiengedni életem értelmét a karjaimból, de meg kellett tennem.

- Szeretlek - mondtuk egymásnak, de reméltük mindketten, hogy nem utoljára. Egy utolsó pillantást vetettünk egymásra, majd Kellanal elindultunk a gépünkhöz, ahol már láttam a lányokat ránk várni, közben folyton hátrapillantgattam szerelmemet kutatva, aki továbbra is könnyes szemmel nézett utánam, míg nem egy utolsó pillantást vetve rá, felszálltunk a gépre, ami sok ezernyi távolságra repít életem szerelmétől.

És csak azt reméltem, igaz lesz, amit neki mondtam, hogy nem most találkozunk utoljára.


/Kristen/


Tom mondta Robnak, aki nyugodtabb is lett ettől, hogy ő majd hazavisz. Csendben bámultam ki az ablakon, egyfolytában a búcsún pillanatai peregtek le előttem.

Még talán soha semmi nem fájt ennyire, mint elengedni őt. Annyira boldog voltam a karjaiban, és mégis el kellett váljak tőle.

Igaza van, talán az elején nem kellett volna belemenjünk, akkor nem fájna ennyire. Azt nem mondom, hogy megbántam, mert egyetlen percet sem, csak most ne fájna ennyire a hiánya, pedig épp hogy elment.

Azóta egyfolytában azt kérdezgetem magamtól, mi lesz velem nélküle? És mit fogok tenni, hogy Nick ne lássa rajtam, mert ha ilyen állapotban leszek, biztos tudni akarja mi az, ami ennyire bánt. Azt azért mégsem mondhatom neki, hogy beleszerettem a testvérébe, és majd bele halok a hiányában. Hiába igaz is, ezt nem tudhatja meg.

Így ha vele, vagy náluk vagyok, magamra kell erőltetnem a boldogság álarcát, és elrejteni a szenvedésem. Mert kínszenvedés lesz nélküle, hogy nem lehet mellettem, hogy nem ölelhetem és csókolhatom meg. Talán soha többé.

De én is reménykedek abban, hogy talán, ha a sors is úgy akarja, leszünk mi még együtt.

- Jól vagy? - kérdezte Tom, mikor ismét hullani látta könnyeim.

- Igen - próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.

- Ha te is ennyire szenvedsz, beszélj Nickkel és menj utána.

- Tudod, hogy azt nem lehet. Ha elmondom neki, nemcsak velem, hanem a testvérével is egy életre összeveszik, és azt nem akarom, hogy miattam vesszenek össze.

- Te tudod, de gondold meg. Lehet, hogy Nick elengedne, és akkor utána mehetnél, és nem lennétek mindketten ilyen szörnyű állapotban - mondta Tom, a Nickkel kapcsolatos részét, nem igazán értettem, de most nem is firtattam. Talán akkor lenne erre esélyem, ha ő is kiszeretne belőlem, vagy találna magának valakit, de úgymond olyan szerencsém nincs.

Ha egyszer így lenne, akkor talán lenne esélyünk nekem és Robnak és közös életre. De ez még a jövő zenéje, egy egyelőre csak a bánat és szomorúság van, amit egymás hiánya okoz nekünk, mindemellett viszont a közös együtt töltött percek emlékei örökre a szívünkbe vésődtek, és azokat senki nem veheti el tőlünk.

Idő közben hazaértünk, megköszöntem Tomnak, hogy hazahozott, majd bementem. Anyuék már itthon voltak, akik nagyon örültek nekem. Előttük is meg kellett játszanom a boldogságot, semmi kedvem nem volt anyám vallatásához.

Kicsit később ígértem, hogy beszélünk, és akkor mesélhet az útjukról, de most semmi másra nem vágytam, csak magányra. Meg persze Robra, mindennél jobban, de ez utóbbi nem adatik meg, így maradt a szobám magánya, ahova beléve csak még jobban fájt a szívem, hisz mikor utoljára voltam itt, még Ő is itt volt velem.

Leroskadtam az ágyamra és a karkötőmet nézetve ismét elkapott a sírás…





Várom a komikat, hajrá :)