7.fejezet

Sziasztok! Csak ideértem, bealudtam egy kicsit, de hozom is az új fejlit, amit már Szil bétázott. Hatalmas cuppanós neked, mint mindig fantasztikus munkát végeztél, és köszönöm. Ti pedig olvassatok és tessék komizni. Pussz


7. fejezet

/Kristen/


Magam sem tudtam, mit ütött belém, hisz eddig én voltam az, aki távolságot akartam tartani kettőnk között, most pedig én hívtam be magamhoz. De ebben a pillanatban - minden ésszerű gondolatom ellenére - mégis arra vágytam, hogy vele lehessek. Rajta viszont láttam, hogy tétovázik. Csak az okát nem értettem. Hisz eddig ő akart minden áron a közelemben lenni. Azt hittem, rögtön belemegy, de a válasza felettébb meglepett és megdöbbentett.

- Azt hiszem, jobb, ha én megyek. Nina már vár, elég régen eljöttem otthonról - felelte nyugalommal az arcán.

Annyira megleptek a szavai, hogy hirtelen nem tudtam mit mondani. De talán jobb is, hogy így döntött, mert legalább nem teszünk olyat, amit másnap megbánnánk - gondoltam.

- Persze, menj! Jó éjt! - köszöntem el tőle, és becsaptam előtte az ajtót.

Felvágtattam a szobámba, és vettem egy forró fürdőt. Közben pedig az elmúlt perceken gondolkodtam. Eleinte mérges, dühös voltam rá, amiért lerázott, de jobban átgondolva rájöttem, hogy ez volt a helyes. Tudtam, hiszen éreztem rajta is - akárhányszor a közelemben volt és megcsókolt -, hogy ugyanannyira akar engem, mint én őt, de most mégis képes volt nemet mondani. Ebből gondoltam, hogy neki sem lehetett könnyű, de szerintem tudhatta, hogy ha Ninát hozza fel, azzal magát és engem is észhez térít.

Én sem értettem magam, mi ütött belém, de ha nem ellenkezik, én biztos vagyok benne, hogy képes lettem volna megcsalni vele Nicket. Ennek még a gondolata is rosszul esett. Bármennyire is vonzódok Robhoz, soha többé nem tudnék Nick szemébe nézni, ha ezt most megtettem volna. Jobban belegondolva, bármennyire is rosszul esett, hálás lehetek Robnak, amiért volt benne annyi józanság, hogy nemet mondjon.

Mivel a mai este csak az enyém volt, készítettem valami vacsorát, és a szobámban fogyasztottam el egy film nézése közben. Elalvás előtt Nick hívott, hogy jó éjszakát kívánjon, majd nagy nehezen elaludtam.

A következő néhány nap hihetetlen gyorsasággal telt el, és egyre közeledett a hétvége. Robbal azóta az este óta nem találkoztam, és jobb volt ez így. Bár ennek az is lehetett az oka, hogy amennyire csak tudtam, kerültem őt, és nem is voltam azóta náluk. Általában Nick jött hozzám, és aludt is itt nálam. Ma pedig már túl voltam a csomagoláson a lányok segítségével, és éppen úton vagyunk hozzájuk, hogy Nickkel elinduljunk a hétvégénkre.

Nem tudtam, mi sül majd ki ebből, csak reméltem, hogy a kettesben töltött napoknak köszönhetően talán ismét helyre jövök én is - legalábbis az érzéseim -, és elfelejtek mindent, ami valaha is történt köztem és a testvére között. Minden erőmmel azon leszek, hogy így legyen.

Mire megérkeztünk Nickékhez, addigra ő is összecsomagolt, és a nappaliban várt ránk.

- Szia, édes! - köszöntött egy csókkal egybekötve.

- Szia, kicsim! Indulhatunk? - kérdeztem egy hihetetlen, de őszinte mosollyal.

- Persze, mehetünk, csak én még mindig nem tudom hová is?

- Ne légy kíváncsi, hamarosan megtudod.

- Oké - felelte lemondóan, miután rájött, hogy úgysem szedi ki belőlem.

- Máris mentek? - kérdezte Claire.

- Igen.

- Hát, szép hétvégét nektek - szólalt meg Richard.

- Köszi. Biztos csodás lesz, igaz édes? - ölelt meg Nick.

- Persze!

Alighogy ezt kimondtam, Rob jött le a lépcsőn, kézen fogva Ninával. Elköszöntünk mindenkitől, szép hétvégét kívántak nekünk, és mi is kézen fogva indultunk a kocsihoz. Egy utolsó pillantást vetettem Robra, mielőtt elindultunk. A szemében bánatot, és talán szomorúságot láttam megcsillanni.

Ne foglalkozz vele! - intettem le magam. Ezt követően csak az előttünk álló napokra gondoltam, és így indultunk el.

Körülbelül egy óra autózás után érkeztünk meg egy kis faluba, nem messze Londontól. A neve Surrey. Itt béreltem ki egy aranyos kis házikót magunknak. Ez volt mondhatni az én ajándékom Nicknek. Azzal a különbséggel, hogy mikor elterveztem, hogy ide jövünk, akkor még minden rendben volt. Ekkor jutottak eszembe az otthoni gondolataim, miszerint elfelejtem Őt. Ezzel az elhatározásommal szálltam ki a kocsiból, amint megérkeztünk.

- Itt töltjük a hétvégét? - kérdezte Nick, ahogy meglátta a kis házikót.

- Igen. Remélem, tetszik.

- Persze, hogy tetszik. Főleg mert csak kettesben leszünk - felelte mosolyogva és mellém érve a karjaiba zárt.

Egy csodás kis ház volt, egy rét közepén, aminek a szomszédságában egyetlen egy ház sem volt. A lányok és én már belülről is láttuk, ahol ugyanolyan szép volt, mint kívülről.

Nick bevitte a csomagokat, míg én - hogy kissé melegebb legyen - begyújtottam a nappaliban található kandallóba.

- Van nem messze a faluban egy kis bolt, el kellene menni valami ennivalóért - fordultam Nick felé.

- Persze. Gyalog messze lenne? Csak mert sétálhatnánk.

- Nincs messze, és még olyan hideg sincs. Tőlem sétálhatunk is, csak átöltözök - mutattam végig magamon, mivel - hála a lányoknak - nem épp hóban-sétáláshoz öltöztem.

- Menj csak, megvárlak - mondta Nick. Felvittem a csomagom az emeleti szobába, és átöltöztem. Amint kész lettem, csatlakoztam Nickhez, és kézen fogva sétáltunk el a faluba. Sikerült bevásárolni, de amint hazaértünk, Nick felküldött lezuhanyozni és átöltözni, mondván: addig ő készít vacsorát.

Tudtam, ha ő készít vacsorát - mert lepett már meg így -, akkor csak egyfajta vége lehet az éjszakának, amitől kissé tartottam. Egész vacsora alatt emiatt remegett a gyomrom. Teljesen olyan érzésem volt, mint egy tinilánynak, aki most készül először szeretkezni a barátjával.

De te nem először teszed - emlékeztettem magam.

A Robbal történtek után féltem ettől a pillanattól, de mint később, vacsora után kiderült, a félelmem alaptalannak bizonyult, és bármennyire nem gondoltam volna, sikerült minden képtelenséget kiűzni a fejemből, és csodálatos éjszakát töltöttünk együtt Nickkel. Tudtam, hogy erre van szükségem, egy kis időre csak vele, hogy rájöjjek, ő az, aki hozzám való és fontos nekem.

A másnapot is többnyire a ház meleg falai között töltöttünk, kivéve a délutánt, amikor ismét sétáltunk egy kicsit a közeli erdőben. Az este és az éjszaka pedig az előzőhöz hasonlóan telt. A végéhez közeledett a hétvége, amely minden várakozásomat felülmúlta, és ugyanolyan csodás volt, mint amilyeneket régen töltöttünk együtt.

De sajnos egyszer mindennek vége szakad. Így volt ez most is, és ideje volt visszatérni a valóságba. Nick és én összecsomagoltunk, majd hazaindultunk, magunk mögött hagyva ezt a fantasztikus helyet.

- Köszönöm, szerelmem, ez volt életem legszebb karácsonyi ajándéka - fordult felém a kocsiban Nick. Erre válaszképpen egy csókot kapott tőlem.

Mikor már majdnem otthon voltunk, megkértem Nicket, ha lehet, otthon tegyen ki, és majd később mennék át hozzájuk. Így is tett, majd egy hosszas búcsúcsók után hazament. Engem pedig anya támadott le rögtön. Tőle nem is vártam mást, így nem úsztam meg, és mindent el kellett mesélnem neki.

Nem tudtam miért, hiszen nem nagyon csináltunk semmit a hétvégén, mégis fáradtnak éreztem magam. Lezuhanyoztam, és egy kicsit lefeküdtem. Aludni viszont nem bírtam. Az elmúlt, Nickkel töltött két nap jutott eszembe. És az, hogy mennyire jól éreztem magam, és csak reménykedtem benne, hogy ez továbbra is így marad, minden olyan lesz, mint régen.


/Robert/

Kissé talán megbántam, hogy akkor nemet mondtam Kristennek. Bármennyire is nehezemre esett - mert egyáltalán nem volt könnyű csak úgy otthagyni őt, és főleg nem volt szép, hogy Ninát hoztam fel erre mentségnek -, de akkor így láttam jónak. Akármennyire is szerettem volna akkor ottmaradni vele, a józan eszem győzött, és az, hogy nem tehetem ezt meg a testvéremmel.

Aznap este és az éjszakát is Ninával töltöttem. Tudtam, az sem helyes, ha őt használom fel, hogy elfelejtsem Kristent, de Nina sem nagyon ellenkezett. És ahogy Kristen is mondta, hamarosan úgyis visszamegyek Los Angelesbe. Napokkal később, mikor Kristen Nickért jött, hogy elmenjenek arra meglepetés-hétvégére, rájöttem, még soha nem éreztem, hogy ennyire féltékeny lennék. Bármit megadtam volna, ha Nick helyében lehetek.

Ezt volt életem leghosszabb két napja. Minden pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy éppen Nickkel van együtt. Hiába volt mellettem Nina, képtelen voltam kiverni őket a fejemből. Egyik este irdatlanul sikerült berúgnunk Tommal, így legalább az idő alatt nem gondoltam rá. Ezzel sajnos az volt a baj, hogy nem lehettem állandóan részeg. De nagy nehezen csak eltelt ez a két nap is, és Nickék ma jönnek haza.

Délután Tom jött el értem, hogy elvigyen a kedvenc kocsmánkba. Ma nem akartam leinni magam, de elmentem vele.

- Szóval, ma jön haza a gerlepár? - kérdezte miközben leültünk egy sarki boxban.

- Ne kezd már te is - kértem.

- Ugyan, felejtsd el, haver.

- De ha egyszer nem megy.

- Pedig utoljára te voltál az, aki visszautasította.

- El sem tudod képzelni, mennyire nehéz volt - feleltem.

- Hát, csak azt tudom javasolni, mint eddig. Nina odáig van érted, használni ki, amíg itthon vagy, aztán úgyis elmész. Vagy keresünk neked itt valaki mást - mondta majd elkezdett körbenézni.

- Én nem te vagyok. Nem akarok más nőt.

- Oké, de őt sem akarhatod - ismertette velem a szomorú tényeket. - És mit fogsz csinálni, ha ma találkoztok? - kérdezte Tom.

- Nem tudom, megpróbálom elkerülni, ami talán életem legnagyobb kihívása lesz.

- Hát, sok sikert hozzá, haver! - biztatott Tom.

Az idő gyorsan elszaladt, már biztos nálunk vannak - gondoltam magamban.

- Én megyek, tesó, átjössz hozzánk? - kérdeztem Tomtól, aki igen csak kacsingatott egy szőke nőre.

- Azt hiszem, maradok még - felelte, de közben mindvégig a nőt bámulta.

- Oké, majd beszélünk - köszöntem el tőle.

- Aztán jól viselkedj! - szólt még utánam.

Hazafelé sétáltam, de elég lassan. Bár legszívesebben rohantam volna, hogy minél előbb láthassam imádatom tárgyát.


/Kristen/

Este Nick értem jött, hogy elvigyen hozzájuk, mondván, mostanság nagyon hanyagoltam a lányokat és Claire-éket is. Így hát nem volt más választásom. Összeszedtem a cuccaimat, és már úton is voltunk a Pattinson-házhoz.

Megérkezvén kissé félve léptem be. Már napok óta nem láttam Őt, és nem is nagyon gondoltam rá. Ezért is féltem idejönni. Féltem, hogy az újabb találkozás tönkreteszi azt, amit hétvége óta ismét érzek, főleg Nickkel kapcsolatban.

- Végre, Kris, alig vártuk, hogy elgyere - ugrott a nyakamba Lizzy, és utána Vic is.

- Gyere, mesélj csak a hétvégéről - kérték a lányok, és a nappaliba mentünk.

- Vacsoráztál már, kicsim? - kérdezte Claire.

- Igen, köszönöm!

- Menjünk fel, és ott mesélsz, jó? - kérték a lányok.

- Hagyjátok, csajok, én is elmeséltem már - próbált hatni rájuk Nick.

- De az nem ugyanaz, te addig menj a szobádba - rázta le őt Lizzy, majd magukkal rángatott az emeletre.

Vesztemre, mielőtt elindultunk volna felfelé a lépcsőn, Rob lépett be az ajtón. Rögtön megtorpantam, alighogy megláttam. A szívem pedig mintha ki akart volna ugrani a helyéről.

- Szia - köszöntünk egymásnak, de most az egyszer hálát adtam a lányoknak, amiért elrángattak onnan.

Ettől féltem, és bekövetkezett. Hiába tűnt úgy, hogy a Nickkel kettesben töltött idő segített elfelejtetni velem a Robbal töltött lopott perceket, tévedtem.

A lányokkal a szobájukba mentünk, ahol részletesen kifaggattak mindenről. Mivel ők voltak a legjobb barátnőim, velük akármit megbeszélhettem. Legalábbis idáig így volt, mert a Robbal történtekről eszemben sem volt beszámolni nekik. Az biztos, hogy abból katasztrófa lett volna, ha megtudják.

Ismét sikeresen el csevegtük az időt, és elég későre járt, mikor elköszöntem Lizzyéktől és Nick szobájába indultam. Azaz indultam volna, ha valaki nem ragad meg a karomnál fogva, és ráncigál be egy másik szobába. Egy olyanba, ahol még nem jártam. Szétnézve jöttem rá, hogy ez csak Rob szobája lehet, és amint feloltotta a villanyt, vele találtam szembe magam.

Fogalmam sem volt róla mit akar, de azt tudtam, hogy minnél hamarabb ki kell jussak innen. Fordultam volna, hogy nyissam az ajtót, de karon ragadott, és magához húzva az ajtónak döntött elzárva előlem a kiutat.

- Rob, mit akarsz? Engedj ki! - kértem most még szépen, remélve, hogy elenged.

De ő egyre csak közeledett felém, kezei a karomról a derekamra csúsztak, és szorosan magához ölelt, miközben én próbáltam nem a szemébe nézni, mert tudtam, hogy annak nem lenne jó vége.

- El sem tudod képzelni, mennyire rossz volt, hogy nem voltál itt, és tudtam, hogy Nickkel vagy - vallotta be, majd kezével felemelte a fejem, így mégis kénytelen voltam a szemeibe nézni, amelyek rögtön megbabonáztak.

Akárhányszor a karjaiban tartott, remegni kezdett a testem, és ez most sem volt másképp. Utáltam is magam érte, mert így mindig nyilvánvalóvá vált előtte, hogy milyen hatással van rám csupán az érintése.

- Ott voltam, ahol lennem kellett, de most egyáltalán nem itt kéne lennem, úgyhogy eressz el - próbáltam szabadulni az öleléséből, de minél inkább akartam, annál szorosabban húzott magához. - Kérlek, Rob engedj el - mondtam szinte már suttogva, mert lassan kezdett felbomlani az ellenállásom.

Ajkai ekkor a nyakamra vándorolva hintették be azt édes csókjaival, mire ismét remegni kezdtem, mint a kocsonya.

- Mondd, hogy el akarsz menni – súgta, miközben tovább csókolta a nyakam, engem az őrületbe kergetve ezzel.

Biztos voltam benne, hogy tudja, ha ezt csinálja velem, bármennyire is akarom, képtelen vagyok nemet mondani neki. És részben igaza volt. Tudtam, hogy akármilyen csodás volt Nickkel, míg Rob itt van, nem leszek képes teljesen kiverni őt a fejemből és a szívemből.

Ajkai már a számat súrolták, és én vadul kaptam utánuk. Olyan szenvedéllyel csókoltuk egymást, hogy azt hittem, menten felgyulladok. Nyelveink vad táncot jártak, miközben Rob kócos, de imádni való hajába túrva húztam még közelebb magamhoz. Kezei a fenekemre vándoroltak, majd lábaimat a dereka köré kulcsoltam. Egy pillanatra sem eresztettük el egymás ajkait, miközben Rob az ágyig hátrált velem és a végtagjaimat lefejtve magáról ráfektetett.

Fölém kerekedett, nyelvünket ismét forró táncba hívva csókoltuk egymást megint, miközben édes érintéseit a melleimen érezhettem. Pólója alá nyúlva simítottam végig mellkasán, mialatt tovább faltuk egymást.

Egyre jobban belemelegedtünk mikor szerencsénkre - vagy szerencsétlenségünkre - kopogást hallottunk az ajtón...

Na ennyi lett, tessék komizni! :)